Legurulunk az utolsó nagy dombról egy Mikrothives nevű városkába. Ez a név megmaradt bennem, egyrészt mert érdekes hangzású, másrészt mert itt csatlakozik bele az eredeti, most járt útvonalunkba egy alternatív. Ha arra mentünk volna, még az Ohridi-tó környékén délebbre vettük volna az irányt, kihagytuk volna az Olimposzt, 
cserébe viszont útba ejtettük volna a Kastoria félszigetét, és a Meteórákat. Persze egyikünk sem bánja az Olimposzt, a másik útvonal különben is egy „levágás" lett volna.
Mikrothives végén kiérünk egy Volos felé vezető főútra, ami merőleges a mi útirányunkra. Itt egy kicsit elbizonytalanodunk, én elkezdek kérdezősködni, de csak kuka emberekre lelek, se az angolt, se a térképet, se a kézjeleket nem értik. Mire utolérem Bandert, már látszik az elágazásunk, ismét jó volt a megérzése.
Újra sík a terep, áthajtunk egy folyó felett, majd az autópálya alatt. Vadászrepülők húznak el a fejünk felett, többen, többször is. 
Itt gyakorlatoznak. Bander szerint a litochoroi néni küldte ránk őket, mert rájött, hogy a szőnyeg alá söpörtük a morzsákat. Talán nem így volt, mert végül ránk sem hederítettek.
Egy Krokio nevű városkában patinás templomot látok meg az úttól nem messze, letérünk a főútról, megcsodáljuk a templomot, ami mögött szimpatikus kis tér figyel. 
Nekem kedvem lenne itt szusszanni egyet, de Bander int, hogy menjünk tovább. Végül nem bánjuk meg ezt a lépést, mert a következő városban, Almirosban még pazarabb a templom, és rövid keresgélés után találunk egy nagyon jó kis gyrosost. 1,70 Euró volt egy gyros, ennyiért még otthon se kapunk mindenhol, pláne nem sültkrumplival! :) Irány Pigadi, és a tengeröböl!
Almirosból kikeveredtünk, vissza a főutunkra, ami nemsokára újra – ma utoljára – keresztezte az autópályát. Nem láttuk, de tudtuk, hogy néhány kilométerrel tőlünk jobbra ott a tenger. Később ezen a pár kilométeren dombok nőttek, magasabbak voltak, mint az eddigiek, és tudtuk, hogy ma még át kell kelnünk rajtuk, ha tényleg Glyfa, vagyis a kompállomás közelében akarunk megszállni.
Sourpi városában még beugrottunk egy szupermarketbe halat és sört venni vacsorára, majd nekimentünk az emelkedőnek. Nem volt olyan vészes, 200 méter szinttel járt az egész, hamar fent voltunk és a kis hágóból végre elénk tárult az Evia-sziget előtti tengerszoros.
Most látszott végre, hogy tényleg egy különálló szárazföldön vannak azok a hegyek, amiket eddig láttunk – ahol holnap tekerni fogunk. Legurulunk a kanyargós úton, Bander elhúz, majd lent megvár, és a következő ötlettel áll elő: tegyünk egy kis kitérőt a mellettünk lévő tengeröböl felé, Pigadi felé, és sátrazzunk valahol a tenger partján. A kerülő először nem tetszik, aztán belátom, hogy ezt a néhány kilométert bőven megéri egy frankó kis tengerparti szálláshely, és szó nélkül belemegyek a dologba.
