Ahogy átjutottunk a határon, az első, ami szembeötlő volt, az ilyenkor szokásos nagy információs tábla, ami arról szól, hogy hol, milyen úton, mennyivel lehet hajtani. Nos, itt ez a tábla igazán jól jellemezte az ország gazdasági-infrastrukturális állapotát: félig szét volt rohadva a rozsdától, de mégis ott állt büszkén, és mutatta, .jpg)
hogy apám na hajtsál városban 40-nél gyorsabban, mert baj lesz! Meg még azt is mutatta, hogy Shkodra 35, Lezha pedig 70 kilométerre van tőlünk, ezt más sokkal üdvözítőbb volt látni, rozsda ide, vagy oda, Albániában vagyunk végre! :)
A tó északi csücskénél található Han i Hotit, egy kis porfészek, róla nevezték el a határátkelőt. Itt van a tó északi csücske, itt kanyarodunk délnek a tó mentén. Még 2 kilométert sem jöttünk a határtól, de már a harmadik benzinkutat látom. Ez a második jellemző dolog Albániára, benzinkút benzinkút hátán, pont ahogy olvastam. Az utak kriminalisztikus minőségéről is sokat hallottam, de meg kell hogy mondjam őszintén, ez az út itt a határ és Shkodra között 
(még?) nem olyan szörnyű. Talán Oszi fogalmazta meg otthon a legjobban: vagy olyan az út, mintha szőnyegbombázták volna – tiszta kátyú, vagy gyönyörű szép tükörsima, zsírújan aszfaltozott. Így van ez itt is, hol van új út, általában csak néhány méteren, hol pedig a régi van, kitudja milyen öreg országút, ahol bizony néha olyan sűrűn vannak a kráterek, hogy még kerékpárral sem férünk el köztük.
Áthajtunk egy felüljárón azok fellett a bizonyos vasúti sínek fellett, amelyeket valamikor a 90-es évek elején elloptak(jellemző). Csak néhány éve indult újra itt a vasúti forgalom, és egyelőre sajnos még csak a teherszállítás. A 2007-es útikönyv szerint már tárgyalják a vasúti személyszállítás elindítását Montenegró és Albánia között.
Balra a távolban látni az Albán-Alpok sziklás csúcsait, a közelben csak szántók és szétszórtan házak. Jobbra pedig a Shkodrai-tó, mögötte szintén hegyekkel. A hegyek mögött pedig – csak tudom, nem látom – ott az Adriai-tenger. Ahogy az első komolyabb kis településre beérünk, az első kiülős kocsmából utánunk kiáltanak, integetnek nekünk. Persze nem jut eszünkben megállni, csak gondoljuk, 
hogy egy sörre próbáltak meginvitálni, de erre most nincs időnk, bizalmunk egyelőre. Nehéz leírni az albán feelinget. Van élet, de olyan igazi balkános. Mindenki ját kel, megy az út szélén, szekérrel, bringával, kaszával, mercivel. Nincsenek olyan diszkrét szabályok, mint nálunk a zebra, a lámpa, a elsőbbségadás, vagy, hogy parkolni tilos. Mégis megy az élet. Érdekes… Látni kell! Ja igen, ha már megemlítettem, a következő albán jellegzetesség: a Mercedes! Nem új mercik, régiek, az a jó öreg hajó Mercedes, sajnos típust nem tudok mondani, mert nem értek hozzá, és nem is érdekelnek az autók, de itt nagyon komoly volt látni, hogy szinte minden autó ilyen Mercedes. Valószínű egy öngerjesztő divat tört ki az albánok között az e fajta autó iránt, ami az albán utakkal is magyarázható – más autó egyszerűen nem bírná ki őket!
