Ahogy elindulunk, rögtön pár száz méter múlva feltűnik a Moraca kolostor. Ez itt híres turistalátványosság, olvastam róla indulás előtt. Most mégis elszáguldunk mellette, szakadó esőben nincs kedvem turistát játszani, inkább érjünk ki minél előbb a hegyek közül Podgorica környékére, ott talán már nem fog esni. A táj egyébként ismét gyönyörű szép, sokkal zöldebb minden, mint ahogy az előzőleg összegyűjtött infókból gondoltam, valahogy egy vörös sziklás, kopár, Grand kanyon féle óriásvölgy kép élt bennem a Moraca kanyonról, de valójában most minden úszik a zöldben, a sziklák szikla színűek, és hatalmasak. Alagút alagutat követ, eleinte a bal oldalán haladunk a völgynek, majd egy viadukton áttérünk a jobb oldalára. Itt újabb alagutak következnek, ez az a szakasz, amiről azt hiszem PusiZoliék írták, hogy 42 kivilágítatlan alagutat számoltak meg rajta. A túra előtt, és a túra elején sokat emlegettük ezt a.jpg)
retteget számot, de mivel azóta már vagy 100 kivilágítatlan alagutat éltünk túl, mostanra nem túlságosan izgat fel minket ez a szám. Rajtunk a mellény, a karszalag, a lámpák, a neonzöld esőponyva, ennél többet már csak akkor tudnánk megtenni a védelmünk érdekébe, ha nem mennénk be az alagutakba. Erről azonban szó sem lehet, más út nincs, visszafordulni nincs nagyon hová, ahogy elnézem ezt a kanyont, bármilyen alternatív út minimum 800m plusz szintünkbe kerülne.
Az egyik alagútban alaposan ránk ijesztenek, itt is tart még az útfelújítás, épp egy piroslámpás félpályás útlezárásnál várunk a zöldünkre, amikor valamelyik közeli munkagépen megnyomnak egy ködkürt hangzású dudát, legalábbis úgy hangzott az alagút akusztikájában, azt hittem leesek a bicikliről, akkorát szólt. Egyébként az alagutak néhol tényleg parásak voltak, nem sokat lehetett látni belőlük, a szembejövő forgalom még hagyján volt, az út elég széles volt, hogy elférjünk, és ők is gyök kettővel mentek az útépítés miatt, de épp ez utóbbi volt a nehézség. Ha a szembejövő autó vagy az alagút vége világított szemből, 
nem láttunk rendesen a lábunk, vagyis inkább a kerekünk elé. Jöhetett volna méteres kátyú, simán belehajtottunk volna. Na de hál’ isten nem jött semmi ilyesmi, úgyhogy felejtsük is el az alagutak! Mit látni a szabadban?
Hatalmas magasságok felettünk, Bander kiszúr valami utat fent nagyon magasan a sziklafalban, később látjuk, hogy az csak vonat lehet. Néhol eszméletlen viaduktokon át
megy a magasban, micsoda kilátása lehet az utasoknak a kanyonra… Egyszer érdemes lenne kipróbálni! Most az eső sem zavar már annyira, túltettem magam rajta. Ha esik, hát essen, nem érdekel! Amikor itt vagyunk ebben a hihetetlen Moraca kanyonban, olyan tájon kerekezünk, amihez foghatót még életemben nem láttam, és már hónapok óta vágytam rá, hogy itt legyek, álmodoztam róla. Hát most esik az eső, amikor itt vagyunk, na bumm, nem engedem, hogy elrontsa a kedvem! Itt is gyakoriak az egymást követő néhány méteres alagutak, és az út fölé hajló sziklafalak, azonban ami a legjobban tetszett, 
és amit még eddig sehol sem láttam, az alattunk elterülő Moraca folyó látványa. Egy kis kanyont vájt magának a nagy kanyon alján, ennek a kis kanyonnak a jobb peremén vissz az utunk, a túloldalt pedig a modern civilizációnak nyomát se látni, csak fák, bokrok, és mező. Talán legelőnek ha használják a környező falvakból. Ahogy magamat ismerem, egy pár óra után halálra unnám magam ott, de mégis vonzz a hely, micsoda feeling lenne ott sátrazni.
Itt már laposabb a kanyon, kétoldalt ugyan még mindig sziklás a táj, de már nem olyan nagyok a magasságok, és ki is tágult a völgy. A cédrusfenyők is azt jelzik, hogy nem lehetünk már olyan magasan, és talán a hegyek is véget érnek hamarosan. Már nincs sok hátra Podgoricáig, egy tábla jelzi, hogy már csak 12 kilométerre van tőlünk a főváros.
