Gyönyörű helyeken kerekezünk, mellettünk elszórtan fenyőfák, és törpefenyők a töbrös, dimbes-dombos terepen. Itt aztán lehetne tájfutni, mindenki elveszne a finomdomborzatban. Kicsit emlékeztet ez a hely a Kamniki-Alpokban található Velika Planina fennsíkra, bár ez még annál is durvább, mert itt a havas hegyek közvetlen mellettünk vannak. Az egyik egy kis toronnyal a tetején épp előttünk, ennek az oldalába kell majd feltekernünk, látszik is az út innen. Megpillantunk valamit a levegőben, Bander hívja fel rá a figyelmem, azt találgatjuk, mi lehet az, először sasra gondolunk, de aztán olyan mozgást ír le, amire egy sas nem lenne képes. De nem is mozog, inkább csak lebeg. Most meg már csillog is. Ez csak egy ufó lehet, semmi más. Ereszkedik, leszáll, most mozdulatlan marad a fűben, nincs 100 méterre tőlünk. Ekkor már mind a ketten megálltunk, én voltam a gyorsabb, fogtam magam, és lerohantam a törpefenyők között, megnézni, mi az, amit látunk. Egy versenymotor. Lufiból. Pontosabban nem lufi volt, csak egy kb. fél méter széles motor alakú fólia játék, vagy nem is tudom, minek nevezzem. Már lukas volt, mégis vitte a szél, képes volt lebegni, mert annyira nem volt súlya. Felvittem megmutatni Bandernak, először nem tudtunk vele mit kezdeni, így otthagyni mégsem akartuk, mert az szemetelés, felpókozni meg nem tudtuk hová, ahhoz túl nagy volt. Pedig jól jött volna egy motor… Végül egy méretes kővel a tetején otthagytuk az út szélén, majd jó lesz valakinek.
A táj valami elképesztő, az út egyre jobban kanyarog, ahogy közeledünk a hegyünkhöz, a mai utolsó felfeléhez. Nehéz leírni. Minden úszik a napban, ami a hátunk mögül süt. A hófoltok is gyarapodnak, gyönyörű fenyőerdőben tekerünk. Bander megpillant egy terepjárót néhány kanyarral feljebb lefelé jönni a hegyről. Ez lesz az első autó Trsa óta, amivel találkozunk. Amikor szembejön, megáll mellettünk a keskeny úton, a sofőr egy katonaruhás fickó, szerbül beszél hozzánk, érdeklődik, mosolyog, mindenfélét kérdez, persze mi nem sokat értünk belőle a Mala Crna Gora-n kívül. Utóbbira bőszen bólogatunk, hogy igen, ott van a hátunk mögött, és oké az út is odáig. De úgy tűnik, emberünk nem erre volt kiváncsi. Megcsillan a szeme, és elkiáltja magát: Ááááá, rakija! Egy pillanatig nem értjük, aztán meglátjuk az üveget, amiben látszatra akár víz is lehetne, de biztosan nem az, mert akkor nem kínálná ilyen lelkesedéssel. Először Bander húzza meg, aztán én. Ez bizony tüzes nem kicsit. Megjárta a kört az üveg, még ennivalóval is kínál, de azt már nem fogadjuk el. Aztán egy pólót mutat egy felirattal, ettől még lelkesebb, mint a rakijától, persze fogalmunk sincs, mit takar a felirat: koszmet je szrpski. Itthon aztán egyik első dolga volt Bandernak utánakérdezni Oszi barátunknál, a mondat annyit tesz: Koszovó Szerbiáé. Később egy cikket is találtunk az indexen, ami arról szólt, hogy két embert megvertek, mert ilyen pólót hordtak Koszovóban. Reméljük nem az emberünk volt, és az anyósülésen ülő cimboráját.
Búcsút veszünk a rakijás terepjárós barátainktól, és folytatjuk az utat felfelé. Most már igen meredek, 10-nél gyorsabban nem nagyon tudunk haladni. Egy hajtűkanyar után ráfordulunk arra a hosszú egyenes kaptatóra, amit odalentről láttunk. A távolban a nap alatt ott csillog Crna Gora, és a fennsík, ami még mindig úszik a fényárban. A nap még egész távol van a horizonttól, a végén még az is megtörténhet, hogy ma nem sötétedik ránk. Már nem lehet sok hátra a fölfeléből, aztán a hágó, vagy nyereg, vagy nem is tudom hol fog véget érni, de onnan már csak gurulni kell Zabljak-ig. Jólesik ebbe belegondolni. Nem lehet több 100-150m szintkülönbségnél, ami még előttünk van. Ráadásul a rakija is megcsapott derekasan, először még bántam is, hogy csak egy nagy korttyal húztam belőle, de most már örülök neki. Jobbra hófal, és hegyoldal, balra alattunk a már hátunk mögött hagyott gyönyörű fennsík, felette a lemenő nappal. Pazar. Örömömben belehajtok a hóba, ott ahol nem túl magas. Az első kerék belefúródik, és megállok. Leszállok, de a gép ott marad állva a hóban. Ez vicces látvány, úgyhogy hátrakiáltok a barátomnak, hogy jöjjön utánam a hóba. Ő is belehajt, most már egymás mellett áll a két gép első kerékkel a hóban. Persze ezt nem mulasztottam el lefényképezni, sőt még a sisakokat egymásra téve egy fotóállványt is készítünk, aminek a tetejéről időzítővel készített képeken már mi is rajta vagyunk. Talán ez a kép éppen jó lesz majd a borítójára annak a füzetecskének ami majd erről a kalandról fog szólni, amit majd nagy lelkesedéssel készítek el, fényképekkel, összefűzve, a nagyszülőknek, és az összes rokonnak aki örül neki, karácsonyi ajándéknak. Ha odaérünk valaha Athénba, ha végigcsináljuk, ha hazajutunk, és ha sikerül leírni majd ezt a rengeteg élményt. Na de ahhoz tovább kell haladnunk, ma még illene eljutnunk Zabljakig. Lassan az út kelet felé a fordul, a hegy északi oldalában haladunk, árnyékba borul az út, szemközt az ég alja érdekes színeket játszik, a hófal még mindig itt van balra. Videózok egy percet a fényképezőgéppel, hátha az jobban visszaadja a hangulatot, épp mikor hátrafelé fordulok, hogy Bander is rajta legyen a felvételen, kis híján egy hógolyót kapok a tarkómra. Nem tagadja meg magát a cimborám, az biztos… Már véget ért az emelkedő, kellemes tempóban haladunk, majd hamarosan elérkezik a lefelé, és őrült száguldásba kezdünk, amit részemről meg-meg szakad a fényképezés végett. Eddig nem látott hatalmas hegyek tűnnek fel a felhők között. Itt még tényleg nem érkezett meg a tavasz, mindent hó borít. A látvány csodálatos, igyekszek lencsevégre kapni mindent, mielőtt még túl kevés lenne a fény hozzá. Egy sífelvonó alatt haladunk át, ez már rajta van az én turistatérképemen is, nagyon közel lehetünk Zabljakhoz. Újra fenyőerdő jön, gyakoriak a házak is. Néhányszor elágazik az út, tippelünk, hogy merre tovább, de nem halasztom el megkérdezni azt a néhány autós, akikkel találkozunk, merre is van Zabljak. A térképet is előkapjuk, így nem sikerül eltévesztenünk a balkán legmagasabban fekvő városát, megérkezünk.