Kerékpárral Athénig

Ahogy feljebb érünk a Nedajno és a kanyon közti kis gerincre, egész közel kerülünk a szakadék széléhez, míg végül megelégeljük, ledobjuk a bringákat, és kinézünk a sziklákhoz. A látvány lenyűgöző, a kanyon észak felé becsatlakozik a Tara kanyonba, az aljában az örökzöld, és nála éppen sokkal élénkebb zölden pompázó lomberdő váltja egymást, a sziklafal tetején pedig apró házak szétszortan a többnyire kopár fennsíkon. Jobbra, a hegység belseje felé kicsit morzsalékosabb a kanyon oldala, a háttérben pedig havas hegyek tündökölnek. No, akkor lássuk, mire vagyunk képesek! Felküzdjük magunkat a dombtetőre, ahol gyönyörű fenyőerdőben haladunk tovább, ismét a nyeregből tekerve, mert a terep viszonylag sík most, bár néhol elég köves. Egy helyen elbizonytalanodunk, mert Trsa-ban úgy hallottunk, hogy Nedajno után lesz egy erdőcske, ahol egy útelágazásnál jobbra kell majd térnünk. Most látunk egy utat jobbra, igaz felfelé halad, és nem tűnik túl meggyőzőnek, tekintve, hogy nekünk le kéne jutnunk a Susica kanyon aljába. Végül úgy döntünk, hogy az instrukciók ellenére balra megyünk tovább. Utólag már könnyű okosnak lenni, de valószínű a „Nedajno után”-t úgy értették Trsa-ban, hogy Nedajno előtt, és a táblás elágazásra gondoltak, amin ekkor már túl voltunk. Egyszóval, jó irányba mentünk tovább. Az út konstans lejt, néhol elég méretes kövek borítják, de ezeket többnyire ki tudjuk kerülni. Hamar rájövünk, hogy a legjobb taktika, ha középen megyünk a két keréknyom közötti füves sávban. Persze a nyeregből kiállva, egész testtel rugózva, folyamatosan fékezve vesszük a 180 fokos hajtűkanyarokat, közben végig csodálva a tájat. Mert fantasztikus ez a hely! Néhol látni egy-két kanyart előre a hegyoldalban, sőt átlátni a túloldalra is, látszik az út is. Felfelé nem lesz ennyi kanyar, inkább egy hosszú egyenes szakaszon vesszük majd vissza a szintet egy morzsalékos oldalban haladva. Előtte azonban még le kell ereszkednünk valahogy. Bander jobban nyomja lefelé, én nem vagyok olyan bátor, és a bringát is kímélni akarom. Csoda lesz, ha egészben túl leszünk ezen a szakaszon. Lassan, óvatosan ereszkedem, lejjebb már erdőben haladok, semmi kilátás, viszont a lefelé csak nem akar elfogyni. Közben már azon gondolkodom, hogy ide vissza kell majd jönni! Ezt másnak is látnia kell, ezt meg kell mutatnom mindenkinek! Micsoda élmény itt kerekezni! Egy jó kis terepgumival, málha nélkül ez itt most makulátlan kerékpáros kaland lenne. Így is az, csak ne puffanna minden bukkanó után olyan hatalmasat az a súlyos pakk ott hátul a csomagtartómon. Végül csak leérek a kanyon aljába, Bander gépét már látom is a kis házikó mellett letámasztva, és ahogy odaérek, már hallom is fütyülni a barátomat, lent van a tó partján. Mert hogy egy gyönyörű kis tavacska fekszik a kanyon pont ezen részén, a Susicko Jezero. Látványa már-már mesébe illő, nekem a háttérben fekvő havas hegyoldal tetszett itt különösen. Mintha porcukorral szórták volna meg a hegyeket, úgy csillogtak a távolban. Bajban is voltam a fényképezéssel, mert a völgy ebbe a részébe már nem sütött be a nap, így akárhogy is próbáltam eltenni a képet, vagy a porcukor lett vakító fényes, vagy a völgyünk lett kormos sötét. Még egy ok, amiért egyszer vissza kell térni ide! :) Sajnos szemerkélni kezd az eső, dzsekit húzunk, és a cuccokra is ráborítjuk a neonzöld esőhuzatot. Az út meredek, hamar feladjuk, hogy megtekerjük, értelmetlen lenne. Rögtön veszünk egy hajtűkanyart, majd következik a hosszú kaptató a morénás hegyoldalban, amit már a túlpartról is láttunk. Hát itt most egy terepjáró nem férne mindenütt el, sok helyen szó szerint emelni kell a köveken át a bringát. Próbálok változtatni a fogáson, a legjobb módszer végül annak bizonyul, amikor egyik kézzel a kormányt tartom, másikkal a nyeregnél fogva húzom a gépet. Jó nehéz az egyszer biztos. De szépen haladunk felfelé, már a mélyben van a tó alattunk, pedig épp csak pár perce hagytuk el. Csodálatos ez a hely, az iszonyú köves út ellenére is tetszik most itt. Banderral összenevetünk az utat látva: most ez az utunk Athénba! Ez a köves, meredek vacak, itt az isten háta mögött, Montenegróban, a Durmitor hegységben, ebben a kanyonban felfelé, visz két őrült útja Athénba. Belegondolni is őrületes, hogy mi most Görögországba tartunk ezen az úton felfelé tolva a bringánkat. Olyan lassan haladunk, hogy nem is mér semmit a kilométerórám. 3km/h alatt úgy veszi, hogy állunk, és egyszerűen nullát mutat. Persze csüggedésnek nyoma sincs rajtunk, a táj csodaszép, az eső is elállt közben, és már egészen magasan vagyunk. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen hamar túl leszünk a kanyonon. Persze még van hátra bőven, de szemmel láthatóan nem itt fog ránk sötétedni. Hanem valahol máshol! :) Bander az egyik kőomladékos részen merőlegesen fordul a hegyoldalnak, és elkezdi feltolni rajta a bringáját. A hátsókerékkel persze már képtelen elhagyni az utat, olyan meredek a hegyoldal. De elég viccesen fest így a bringájával az álnaiv barátom, úgyhogy egy fényképet megérdemelt a kép. A kilátás már csak azért is egyre szebb nekünk, mert egyre magasabbról látjuk a tájat, egyre több szint van a hátunk mögött, és egyre kevesebb előttünk. Egy kisebb mellékvölgyhöz érünk, itt kanyarogni kezd az utunk, viszont néhol újra fel tudunk szállni a gépekre, mert ezzel együtt lankásodik is a terep. A táj most máshogy szép, erdős részeken haladunk. Valahogy simán el tudok képzelni itt egy medvét szembejönni, és erre akár esélyünk is lenne, ahogy otthon olvastam. Erre persze nem kerül sor, viszont újabb néhány kanyar után újra esni kezd. Most már úgy néz ki, nem lesz több meredek, folyamatosan tudunk tekerni, és kecskebogyók is feltűnnek az úton, ami azt jelenti, hogy erre már szoktak legeltetni, vagyis nincs már messze a következő falu, Crna Gora! Hamarosan kiérünk a fennsík szélére, van még pár kocka az utolsó otthonról hozott tábla csokimból, ezt most betoljuk egy gyors térkép memorizálás mellett, és irány tovább. Balra a kanyon túloldalán süt a nap, a kis aszfaltsáv és a nedajnoi bádogtetők csak úgy világítanak ahogy visszaverik a fényt. Pár órája még ott voltunk a kanyon túloldalán, és most már túl vagyunk az egészen. Reggel pedig úgy indultunk, hogy nem is tudtuk, hogy létezik ez a meseszép kis kanyon. (Kicsi a Tara kanyon mellett…). Micsoda nap! És még nincs vége! Eláll az eső, és mit látok… El sem hiszem: egyszer csak újrakezdődik az aszfalt! Jiihháááááááá!!!! :) Hát ez így már mindjárt mást, aszfalt, aszfalt lesz mindjárt a paripám kerekei alatt! Száguldás, szerelem, meg minden… Annyira megörülök a hirtelen jött tarmacnak, hogy lefényképezem az aszfaltsávunk kezdetét. Remélem véget sem ér Zabljakig! Gyanús, hogy így lesz, így lenne logikus.