Kerékpárral Athénig

Reggel napfényre ébredek, na és arra, hogy hív a természet, ami itt csodaszép, úgyhogy kifelé a sátorból magammal viszem a fényképezőgépemet is. Nem is sikerül visszakecmeregni többé a hálózsákomba, elrohanok az alagútig, és a hídig is fényképeket készíteni erről a fantasztikus völgyről. Trsa felé elég viccesen kanyarodik az út, az elágazás közvetlenül egy alagútban folytatódik. A főút pedig pár méterrel később egy hídon szeli át a Pivkso Jezero egyik öblét. A tó gyönyörű, annak ellenére, hogy jól látszik a partján körben, hogy régebben magasabb volt a vízszint, a felszín felett egy sávban nem sok növényzetet látni a hegyoldalban. Nehéz leírni ezt a látványt. Ugyanolyan gondban vagyok, mint amikor fényképezni próbáltam. Tudtam, hogy a képek nem fogják tudni visszaadni ezt a csodás tájat, hiába fényképezem le száz szögből, hiába várom meg, hogy a nap még jobban beborítsa színekkel a hegyeket és a vízfelszint... Ezt látni kell! Visszamegyek a sátorhoz, mert közben Bander is előkászálódott. Eszünk egy kis hideget, összerámoljuk a sátrat, és felmálházzuk a gépeket. Mielőtt bevennénk magunkat a hegybe Trsa felé, még Banderrral is kimegyek a hídra, hogy ő is lássa a tájat. Kérdezi, hogy merre megy az út, mire felmutatok a sziklás hegyoldalra. Őszintén szólva én sem akartam nagyon elhinni, amikor az előbb megláttam, de nagyon druva helyeken megy az út. Az alagútakra természetesen megint felszerelkezünk lámpákkal, és mellénnyel. Az első kapásból pár száz méter hosszú, enyhén emelkedik, de legalább egyenes, így "látjuk a fényt az alagút végén!" :) És nem dudál, nem villog, igen csekély a forgalom itt, ezen az alig 2 méter széles aszfaltsávon. Ami valami eszméletlen helyeken kanyarog. Rögtön egy másik alagútban találjuk magunkat. Pontosabban a mesterséges barlang jobb kifejezés lenne rá. Egyből az elején kettéágazik, az egyik út egyenesen egy Boricje nevű hely felé megy, a másik út a barlangba tovább balra felfelé. Ez a mi utunk, félelmetesen jól néz ki, ahogyan a hátunk mögül beáradó fény megvilágítja az alagút oldalát képező sziklákat. Mi csak tekerünk lassan felfelé, és nem győzünk ámulni. Amikor aztán kiérünk a lyukból, újabb gyönyörűség tárul elénk: a tó felülről! Innen még szebb, mint lentről, és látszik a sátorhelyünk is. De még közel sincs vége a jónak, most egy olyan alagút következik, ami vesz egy kanyart a hegyben, a túlsó végén már a másik irányban szedjük fel a szintet a hegyoldalban. Még egy hajtűkanyar, és máris fent vagyunk egy újabb alagútnál. Innen rálátni majdnem az egész eddigi szerpentinre, az alagutakra, és a tóra. Persze mint aki megőrült, úgy fényképezem le az egészet több helyről, több módon.
Bander még egy párat kap elő a kedvenc csokimból, nem tudom honnan van ennyi Twix-e, de örülök neki. Szusszanunk egyet, majd irány tovább. Az út itt már elég tetemes szintet felvett a tó óta, itt most észak felé halad a sziklafalban. Egy helyen ahol belóg az út fölé a szikla, egy fa áll rajta, nem semmi ez a természet! Közben szemben feltűnnek a félig Bosznia félig Montenegró területén magasodó Sutjeska Nemzeti Park 2300m-es havas hegycsúcsai a kanyon túloldalán. Lent pedig a kanyon sziklái a Pivkso Jezero-val, eszméletlen az egész... Bander majdnem le is borul a kanyonba, térdét kímélendő 270 fokos halszálkázásba kezd, amiből persze haladás helyett csak egy nagy nevetés lett. Tavaly egyértelműen én érdemeltem ki, de az idei túrán úgy néz ki övé lesz a „Fishbone Master" cím. :) Még két nagyobb hajtűkanyar, és eltávolodunk szeretett Piva kanyonunktól, egy völgyben folytatódik az út kelet felé a Durmitor hegység irányába. Vicces, hogy a térkép ezt a részt egy 9 kilométeres szinte teljesen egyenes szakasznak ábrázolja. Persze a kanyaroknak az egytizede sem fért volna fel rá a kis méretarány miatt. Bander még mindig nem bír magával: most azt találta ki, hogy amint meglát egy murvás utat lekanyarodni a mi frankó kis aszfaltsávunkból, nekiáll győzködni engem, hogy biztosan arra kéne mennünk (persze tábla ilyenkor nincs sehol, ezek a kis utak nyílván valami csak házikóhoz visznek fel a hegyre). Erre én mondom neki, hogy ha akar, felőlem ő mehet arra, de én megyek tovább a jó kis aszfaltunkon Trsa felé. Ekkor persze bosszankodást színlel, hogy most bizony már rossz irányba megyünk, és a következő elágazásnál ismét azzal jön, hogy kanyarodjunk le, most még jóvátehetjük az előbbi hibánkat! Persze mind a ketten tudtuk, hogy az aszfalton kell maradnunk, de mégis jól szórakoztunk ezen. Én legalábbis úgy tettem, mint aki kiborulna azon, hogy micsoda egy marhával kelt útra, aki ilyeneket talál ki, hogy biztosan le kell itt térnünk egy köves útra az aszfaltról, csak mert az épp irányba tart. Bár aztán a fene tudja… Banderből még ki is nézném, hogy csak a kaland kedvéért elindul egy másik úton. Aztán meg kitaláltuk, hogy valami olyasféle kerékpár kéne az ilyen hegyvidéki kerékpártúrákra, amivel tudunk síelni is. Kicsit elgondolkodunk rajta, hogyan is lehetne ezt megoldani, esetleg kerékre szerelt lécekkel, vagy a kerekek helyére szerelt lécekkel… Bizonyara mind a kettő állati veszélyes lenne, pláne ha még a 20-30kg cucc is a bringán van hátul. Ezalatt átkeltünk a kis völgyünk bal oldalára, erdős részeken haladunk át, majd szép lassan eltünedeznek a fák is, lassan felérünk a fennsíkra. Magunk mögött hagytuk a Piva kanyont, már csak a túloldalán lévő hegyeket látjuk innen. Ha tudnánk, nem is hinnénk el, hogy azok a hegyek és köztünk még ott van az a hatalmas kanyon. Alig pár órája még az aljában voltunk, most meg itt fent… Ilyenkor azt érzem, hogy a világ egy hatalmas, gyönyörű játszótér, melyet mesterien meg lehet hódítani egy szintén csodás játékszerrel, a kerékpárral.