A Kir folyó felett ívelő 13 lyukú, szamárhátú hidat a 18. század második felében építették a törökök. Bevallom szégyenteljesen a 13-as számot, és a folyó nevét csak a Wikipediából tudom utólag. :) A szamárhátúság pedig igazán nem tudom, mit akar jelenteni, talán a "púposságát", vagy szélességét. Mert a híd amúgy elég keskeny, egy nagyobb szekér már nehézkesen férne át rajta. Persze mára már épült mellé egy másik, a mai igényeknek megfelelő híd, azon megy a forgalom. A két híd között talán 50 méter, ha van és többek között az új hídról is remek fotókat lehet készíteni a valóban impozáns szomszédjáról. A könyv borítóján borús az ég, és épp ki van száradva a Kir a Tura e Mesit alatt, viszont nekünk most süt a nap, és a folyóban is van víz, ami megint csak javít a látványon. Csak azt a szemétdombot ne gyújtották volna meg a háttérben, igazán nem illik a képbe. Hiába, ez már kőkeményen a balkán, minden szépségével, és „hátrányával” együtt. Itt ez van, ez a megszokott. Ezen már nem is csodálkozunk az eddig látottak után, csupán szomorú a dolog, és ennyi. Ez van, ezt kell szeretni, elfogadjuk. Szemétdomb, kosz, por, és (a mi szemünknek) káosz. Tudom, ezt most nehéz elhinni, de valahogy ezek ellenére mégis gyönyörű, és vonzó az egész. Az viszont tény, hogy hosszú utat kell még megtennie Albániának, hogy úgy nézzen ki, mint egy „rendes” európai ország.

Bár Albánia így is gyönyörű, csak talán nehezebb lehet ezt észrevenni, a rossz utak, a gyenge infrastruktúra, és a sok szemét miatt. Azonban ez most nekünk nem esik nehezünkre, egyszerűen elfogadom, hogy az albán tájhoz hozzátartozik, hogy a háttérben füstölög egy szemétdomb. Üvegszilánkokon át toljuk le a bringákat a hídra, leülünk a szélére, kipakolom a étel, kibontjuk a két sört, és koccintunk! Hát itt vagyunk a Mesi hídon, Albániában! Méjkrémes-sajtos kenyér az ebéd, jól csúszik hozzá a sör. Evés közben izgágán fényképezek, nem tudok betelni a híd látványával, leszaladok a folyó melletti sziklákra is, onnan jobb a szög. Aztán időzített képeket is készítek magunkról. Lecserélem a szandálom cipőre, idáig ebben tekertem, de rossz ötlet volt, nagyon csúszott a gyenge anyagú talpa a pedálon, nem éreztem magam olyan stabilan a bringán, mint ahogy szoktam. Most még mindig nedves egy kicsit a cipőm, de így még mindig százszor jobb, különben is hét ágra süt a nap, mit számít már a nedves cipő. Lassan elfogy a sör, és jól is lakunk, összepakolunk, és indulás vissza Shkodrába! Igazán jó volt ez a kis kitérő, bőven megérte a 16 kilométerért látni a Mesi hidat.