Most, mikor befejezem a beszámolót, már december van. Épphogy elkészültem vele Karácsony előtt, lesz mit olvasniuk a nagyszüleimnek a fa alatt. :) Mióta hazajöttünk, hónapok teltek el, sok nyűgös hétköznappal, és ha nem is ilyen méretű, de újabb jobbnál-jobb kalandokkal, utazásokkal teli hétvégék és szabadságok. De ez az út azóta is élénken él bennem, újra és újra átéltem minden percét, ahogy nézegettem a képeket, amikor rajzoltam az útvonalunkat a térképen, és írtam ezt az élménybeszámolót. Azt hiszem, ismét gazdagabbak lettünk egy felejthetetlen élménnyel. Mielőtt belekezdtem ezekbe az utolsó sorokba, újraolvastam az útitervet. Ha tárgyilagos akarnék lenni, most azt írnám, hogy nem sikerült mindent véghezvinnünk, amit elterveztünk. Ez végül is egy tény, és így van, de ez nem változtat azon az érzésemen, hogy ez az út minden várakozásomat felülmúlta. A Durmitorban tett kényszerű kerülőnk alatt olyan tájon jártunk, amit eddig elképzelni sem igen tudtam volna. A Balkán pedig varázslatos volt, egy teljesen más világ, amit elképzelni sem tud az ember. A külső szemlélődő számára elsőre a káosz, a rendetlenség és a nyomor képét adja, de valójában ott is boldogok az emberek, és mosolyognak. És fütyülnek a kerékpárosokra! Szinte mindenki, kivétel nélkül, nagyon durva… Ez persze nyílván híresen nagy közvetlenségük egyik jele volt, még ha számomra egy idő után terhes is lett. Görögország ezek után már csak unalmas lehetett volna, ha a fejünkbe, majd a lábunk alá nem vesszük az Olimposzt. Athén már csak hab volt a tortán, bár nagyon rátett Yiannis is, aminek nagyon örültünk.
A kerékpárral való utazás nem igazán fogható semmi máshoz. Ennél egyedül már csak gyalog érzékelhet többet utazás alatt az ember a környezetéből, de úgy nem igazán lehet 20-30 kilométernél többet cuccokkal együtt megtenni egy nap alatt. Kerékpáron viszont akár 150-et is, ami azt jelenti, hogy egy hét alatt akár 1000 km is teljesíthető. És amit a kerékpáron ülve kap az ember a tájból, az őt körülvevő környezetből, az emberektől, az nem hasonlítható az autóval való utazáshoz. Körülbelül akkora a különbség, mint a repülővel való utazás, és egy szárazföldön megtett út között. A repülőből is láthatja az ember a tájat, de az közel sem ugyanaz, mintha egy autóban ülve száguldana el előtte.
A kerékpáron ülve érzed az illatokat, érzed a megtett távot a lábadban, érzed a hideget, a hőséget, a szelet, a napot, érzed, átéled az utat! Egy hágóba feltekerve tényleg a csúcson érzed magad. Visszanézve nem is értem, miért nem indultunk neki már gimnazistaként ehhez hasonló utaknak. De jobb később, mint soha! Nem vagyok keserű a telhetetlenségtől, tudom jól, hogy nem akármilyen élmények jutottak nekünk osztályrészül. Ezekért persze merni kellett nagyot álmodni, majd meg is kellett küzdeni értük, de éppen ezek miatt sokkal jobban tudjuk értékelni az átélteket. Soha olyan kedvesen nem éltek még országok, tájak, és emberek képei bennem, mint azok, amelyeket az ilyen utak alatt szereztem. Elvégre az álmok azért is születnek, hogy értelmet, motivációt, és lelkesedést adjanak, hogy aztán valóra váltsuk őket.
