Meglátunk egy teknőst az út szélén, szegény ki fog száradni, legalább 60 méterrel a tengerszint felett van, mire visszakószál szegényke, belepusztul… - Gondolom én, de Bander azt mondja, ez badarság, és máris számolásba kezdünk, hogy milyen átlagsebességgel kell lemásznia (legurulnia) a kis állatnak a hegyoldalon, hogy normális időn belül újra a vízben találja magát. Miközben Bander igazát számoljuk, egy ismerős kattanást hallunk a biciklije hátuljából. Egy küllő ismét megadta magát! Na szépen vagyunk, a „+!%/'=+! Életbe, ez már a második a macedóniai szervizelés óra, nem lesz ennek jó vége így… Továbbgurulunk pár száz métert, egy nyaraló parkolójában állunk meg orvosolni a problémát. Pontosabban csak Bander orvosolja, én csak az elején segítettem neki a csomagok levételénél és a bringa fejreállításánál. Most maga a bringa a centírózó állvány, a fékpofákhoz igazítja Bander a hátsókereket. Mert ugye „A centírozás – még mindig –  nem egy nagy dolog!" :) Csak sikerüljön úgy rendbe hozni a kereket, hogy bírja -2 küllővel is.
A hely ahol megálltunk, egyébként elég szép, a nyaraló alattunk terül el több szinten a hegyoldalba építve. Lelátni a partra az udvaron át, ott fénylik türkizben a tenger sekély vize, az egész nagyon pazarul néz ki. Mégsem irigylem azokat, akiké, vagy akik benne élnek, laknak. Most nem cserélnék senkivel az égadta világon, még akkor sem, ha ki tudja meddig ragadunk itt ezen az istenverte szigeten Bander bringájának hátsókereke miatt. Ez a mi kalandunk, minden nehézségével együtt. Ülni egy tengerparti villában, fürödni, motorcsónakozni, búvárkodni a tengerben szintén izgalmas dolog. Egy napig, talán… De úton lenni, az egészen más, az út mindig tartogat újat, szépet, meglepetést, ismeretlent, legyen az ember, táj, bármi, de egy biztos, érdemes értük úton lenni.
Pofátlan dolog tudom, de kicsit el is szundítottam a kőkerítés tetején feküdve az egyik pálmabokor árnyékában, amíg az útitársam javította a kereket. Tudtam, hogy nem igazán tudok segíteni benne, maximum figyelni és tanulni a centrírozás tudományát, de ahhoz nem volt hangulatom. Csak pár percet alhattam, mikor arra ébredek, hogy melegem van, még az árnyékban is. Szólok Bandernak, hogy ne a napon javítsa a kereket, gyorsan behúzzuk a bringát a pálmabokor alá, és folytatódik a szerelés. Bander aprókat húz a küllőkön, meséli miket mondott a nagypapája, mit s hogyan csináljon, mutatja a kis spéci kulcsokat, amiket ő készített, amikkel sokkal könnyebb tekerni a küllőn, mert 4 oldalt fogja azt. Kicsit viccesen is néz ki a kis kulcs, olyan mint egy hatalmas villáskulcs apró mása.
Végül elkészül a remekmű, közel sem olyan, mint újkorában, de gurul a hátsókerék. Igaz, ehhez egy kicsit lazítani kellett a fékpofákon is. Bander azt mondja, ez így még éppen okés lesz, de ha még egy küllő megadja magát, azt már nagyon necces lesz kijavítani. Hát azt meghiszem, mert ezzel is meg kellett küzdenie. Innentől szigorúan csak én viszem a sátrat, nincs apelláta, haladunk amilyen lassan haladunk, csak érjünk oda egészben. Felpakoljuk a bringákat, és máris újra úton vagyunk.