Lassan kilaposodik a táj, egy lankás völgyben tekerünk, az erdő már eltűnt, kopár dombok között kanyarog az utunk. Néhol már egy-egy ház is feltűnik a dombok tetején, talán már Trsa-ban is vagyunk? A kilométeróránk szerint már ott kéne lennünk… Az egyik domboldalból daj-daj szól, mikor közelebb érünk, akkor látjuk, hogy egy esküvői mulatozás folyik éppen a réten, érdekes látni, hogyan mulatnak itt, számunkra milyen zenére. Kicsivel később kiérünk egy szinte már teljesen sík részre, megpillantjuk végre Trsa-t, mögötte a
Durmitor havas csúcsaival. Hát itt vagyunk végre! Az út egyenesen egy kocsmához vezet minket, pontosan a vendéglő előtt kanyarodik jobbra, erre kell majd továbbmennünk az 1907m magas Durmitor-hágóba! Előtte azonban álljunk meg egy jól megérdemelt sörre! Ahogy letámasztjuk a bringánkat, egy hölgy kerül elő az ajtóból, kezdjük a szokásos angol/német kommunikációt, amikor egy mondat után megszólal: magyarok vagytok? Mire mi meglepődve bólogatunk, akkor hát beszéljünk magyarul! :) Hát ez szép, egy honfitársunkra bukkantunk itt a távoli hegyek között
Montenegróban. Ennek nagyon megörülünk, rögtön nagy diskurzusba kezdünk, elmondjuk, hogy kerültünk ide, hová tartunk, és ő is elmondja a történetét: itt végzett el egy idegenforgalmi főiskolát, és nyaranta itt dolgozik fent Trsa-ban, ahol sokkal jobban megfizetik, mint azelőtt odahaza. Mikor aztán szóba kerül a mai végállomásunk
Zabljak, hidegzuhanyként ér minket a hír, tőle tudjuk meg, hogy még 5 méteres hó zárja el a hágót. Itt május közepén kezdődik a tavasz, a hágóból pedig még nincsen elkotorva a hó. Azt meséli, hogy montenegróiak ráérős emberek, nem rohannak a munka elébe, pláne egy ilyen munka elébe, amit minél később csinálnak meg, annál kevesebb (elolvad a hó). Ha pár nappal később jövünk, már le lett volna takarítva az út… Azt mondja a hölgyünk, van egy másik út észak felé, de arra olyan 100km Zabljak. Hát ez remek! Most aztán benne vagyunk a slamasztikában! Előveszem a
Montenegró, és a
Durmitor térképemet, sőt még a
Bosznia-
Horvátországot is. Na lássuk, mi tévők legyünk! Hát ezek a térképek bizony nem jelölnek semmilyen utat innen északnak Zabljak felé. Kérdezősködjünk! Hál’ isten van hozzá tolmácsunk is, így hamar megtudjuk, hogy nem is 100km az a 100km csak 50. Ugyan a térkép nem jelöli, de van út arra, itt mindjárt az elágazásnál Nedajno felé megyünk, majd ahogy elértük a falut, utána egy kis erdős résznél jobbra. Közben én is megtalálom ezt az utat egy a falon lévő
Durmitor térképen. Ahogy elnézem, nem lesz könnyű dolgunk, Nedajno után át kell majd kelnünk egy észak-dél irányú, 400 méter mély kanyon keresztbe, hogy a túloldalt kilyukadjunk a Crna Gora nevű falucskába, ahonnan még fel kell kapaszkodnunk kb. 1700-1800m magasba egy hegy oldalába, aminek a túloldalán már ott van Zabljak. Hát így! Annyira nem meggyőző ez a kanyon, rákérdezek még egyszer arra hóra, biztosan 5 méter magas, biztosan nem tudunk átkelni?! A francba az egésszel, hát majd áttoljuk valahogy, hátha keményre van fagyva ott minden. Egyátalán, hogy van ott 5 méter hó, amikor itt még egy centi se?
Ilyenek járnak a fejemben, de aztán persze rájövök, hogy nincs nagyon más választásunk, Crna Gora felé kell megpróbálnunk eljutni Zabljakba, a havas hágó reménytelen vállalkozás lenne ilyen fullra parkolt bringákkal. Lefényképezem a falon lévő térképet, többször is, több részletben makrózva, biztos ami biztos. Nekem is van egy térképem a környékről, de azon csak a
Durmitor középső része van rajta, ahol majd gyalogtúrázni szeretnénk. Még én magam vágtam meg nyomtatás előtt, mondván, úgysem megyünk majd arra. Hát most mégis… Na ebből mi lesz, arra kíváncsi vagyok! Igazából számolnom kellett volna itt B tervvel. Talán azért nem gondoltam arra, hogy itt még hó lesz, mikor ideérünk, mert azt olvastam a
Durmitorral, hogy itt a hegyi, a kontinentális, és a mediterrán éghajlat találkozik, de úgy látszik ez utóbbi nem fejti ki olyan erősen a hatását, mint hittem, ha még májusban hó van 1900-on. Na mindegy, ezen kár most már filózni, van alternatíva, arra megyünk, és kész. Közben vendéglátónkról megtudtuk, hogy Fodor Elvirának hívják, és még rengeteg érdekes dolgot is. Például hogy az utóbbi időben a környék robbanásszerű fejlődésnek indult, 1 év alatt 1000 ház épült Zabljak környékén, rengetegen vesznek errefelé földet, leginkább az oroszok, de a magyarok is, mi vagyunk itt a 3. legnagyobb befektető. A montenegróiak pedig nem szeretnek dolgozni, Szerbiából 10000-ek járnak át ide, akkora a munkaerőhiány. Ez persze nyílván azért is van, mert kevesen vannak Montenegróban. De ahogy az egész ország is, úgy az idegenforgalom is gyorsan fejlődik, idén az előjelek szerint rengeteg turistát várnak. Többek közt raftinggal a
Piva és
Tara folyókon (meg még ki tudja, hol…), terepjárós, lovas, kerékpáros utakra a
Durmitorban, na és persze akkor a tengerpartot meg sem említettük. Elérhetőséget cserélünk, ez az ismeretség még mindkét félnek jól jöhet, elmeséljük, hogy csoportos kerékpártúra
szervezőnek/vezetőnek aspirálunk, Banderral már azon gondolkodunk hangosan, hogy merre lehetne itt túrát vezetni, hogy nálunk kevésbé őrült emberek is végig bírják csinálni. Elvirának mesélünk otthonról, ő is nagyon örül nekünk, végre beszél egy kicsit valakivel az anyanyelvén. Közben már bent ülünk a helységben, egy-egy tál makaróni, és a második kör sörünk előtt, ez utóbbit a tulaj ajándékaként kaptuk. Itt még nincs szezon, így csak mi vagyunk itt, és egy férfitársaság a sarokban, talán helyiek, vagy csak itt dolgoznak éppen. Az imént odakint egy kis fa bungalót húzott ki egy „Ursus” - medvécske - márkájú traktor a rétre, ezek már az előkészületek a szezonra. A makaróni nagyon finom, tele van hatalmas darab húsokkal, és kaptunk mellé reszelt sajtot, zöldséget, sőt még főtt tojást is. Le is csúszik hamar az egész, úgy érzem pillanatok alatt minden falat és korty erővé válik bennem, már alig várom, hogy ki is hajtsam magamból újra. Bár az is igaz, hogy nem csak Elvira örült meg nekünk, hanem mi is neki, és amit most itt leírtam, az csak a hányada annak, amit beszélgettünk. Nagyon hív minket, hogy jöjjünk vissza nyáron, hozzunk társaságot, és nyáron itt lesz a lánya is (kacsintás)! :) Kérdezi, hogy hol alszunk az utunkon, mire a sátor hallatán a következő kérdés, hogy nem fáztunk-e éjjelente? A válasz: De, nagyon! Legalábbis én hajnalban majd szét fagytam. Egyből fölajánlja, hogy szerez nekünk szállást Zabljakban, aminek nagyon nem ellenkezünk, tudva, hogy Zabljak a balkán legmagasabban fekvő városa (~1500m), és hogy milyen hideg volt ma hajnalban 680m-en. Leírja nekünk egy lapra, hogy hová menjünk Zabljakba,
és ott kit keressünk. Egy barátnőjét, aki majd elhelyez minket a nagymamájánál. Nagyon megörültem ennek, kétszeresen is. Először is Elvira kedvességének, másodszor, hogy ma este nem egy sátorban fogunk éjszakázni, hanem ágyban, tető alatt! Már fejben el is képzeltem, milyen jó lesz megérkezni Zabljakba… Ehhez azonban lassan el is kéne indulnunk! Fizetünk, a két sör, és a makaróni 8 Euró lesz. Ez nem olyan sok, de van egy sejtésünk, hogy ebbe ügyesen belevették annak a második két sörnek is az árát, amire a tulaj „meghívott” minket. Persze abszolút nem bánjuk a cselt, ez nem változtat azon a jóérzésen, ahogy felállunk az asztaltól. Elvira újabb vendégeket kap, mi pedig már a bringáknál pakolunk össze mindent, megnézem még egyszer a térképet a falon, memorizálom amennyire tudom, hogy minél kevesebbet kelljen majd a fényképező apró kijelzőjén fürkésznünk a helyes utat. Aztán indulás! Hohóó, Bander még visszarohan! A telefonja ott maradt! Elvira ugyanis szerzett nekünk egy Nokia töltőt, és felraktuk töltőre a kis masinát, amit most majdnem itt hagytunk. Bander telójához új töltő kell, amit otthonhagyott, nekem meg csak régi, vastag dugós töltőm van, így barátom nagyon örült neki, hogy fel tudta tölteni a telóját. Amikor már tényleg indulnánk, akkor pedig Elvira rohan ki hozzánk mégegyszer, a zabljaki barátnője szabin van, de keressük annak a kolléganőjét, ő is segít majd nekünk szállást találni
