Kerékpárral Athénig

Még otthon az előkészületek alatt elolvastam egy magyar kerékpártúrázó sporttárs beszámolóját, így pontosan tudom, hogy az első 6 kilométeren vesszük fel a szint nagy részét. Valóban véget ér a kaptató hamarosan, itt felöltözünk, a melegítő fölé világítós szerkó is kerül, mert már igencsak szürkül. Ami azért is fáj, mert gyönyörű a táj, ami körülvesz minket. A folyót kicsivel feljebb felduzzasztották, nemsokára felérünk a gáthoz, onnantól kezdve a Pivsko Jezero partján fogunk haladni. Ott kéne majd tábort verni valahol, bátyám barátnője, Edit tavaly volt itt autóval a barátaival, fényképeken mutatott egy sátrazásra alkalmas helyet a tó partján, sajnos nem jegyeztem fel, hogy hol is van pontosan ez a hely, viszont elfelejtettem. A kép megvan, sík, köves terület, a leapadt tóparton még egy rozsdás hajóroncs is áll. Reméljük észrevenni majd az útról. Na de hol van még a Jezero, előtte még át kell kelnünk az időközben igen összeszűkült kanyon jobb oldalára. Megpillantjuk a viaduktot, ismerős kép az internetről, nem semmi látvány az biztos. A túloldalt alagutak egymás után, mit alagutak, barlangok! Mert körbebetonozva nincsen az oldaluk, csak úgy behajtasz egyenesen a sziklába, odabent nyirkos, sötét minden, csepeg ránk a víz a sziklákról, vizes az aszfalt is. Majd újra kint, elénk tárul a kanyon látványa, sajnos már szinte teljesen sötétben. Persze az alagutakban van csak igazán sötét, miután a gáton visszatérünk a völgy bal oldalára, egy-két hosszabb is következik, ezek már nem olyan viccesek, bent kukk sötét van, hideg, és néhol még víz is. Lámpáinkkal alig néhány métert látunk csak előre, úgy kell sasolni, nehogy túlságosan megközelítsük az alagút oldalát, vagyis inkább a barlang falát. Még jó, hogy Bandernál van egy elég jó kis Petzl fejlámpa, ezzel tud forogni is, nem csak az orrunk elé világít, mint a kormányra szerelt lámpa. Aztán az is komoly volt, amikor az egyik ilyen alagútban szembejött egy autó. Ő persze biztosan jól látott minket a kukásmellény és a villogók miatt, de mi nem sokat láttunk az elvakító fényszórói mellett. Nem csoda, hogy az ilyenektől kezdett borús lenni kissé a hangulatom. Már egy ideje kukk sötétben tekerünk, és nincs sehol az a hülye hajóroncsos rész. Bosszant, hogy elfelejtettem felírni, hogy pontosan a tó mely részén is találjuk. Pedig arra tisztán emlékszem, hogy megkérdeztem, de felírni azt nem írtam fel, és most tessék, el is felejtettem. Egy 20 napos utazás minden részletét képtelenség megjegyezni, ezt igazán tudhattam volna. Most ezért tekergünk itt még mindig a sötétben, kitudja még meddig. A legrosszabb az, hogy nem tudjuk, hol is van ez a hely, még 1 kilométer, vagy még 20? Ráadásul a terep sem olyan, se itt, se előttünk, hogy beleillene az emlékeimben illő kép a táborhelyről. Balra sziklafal, jobbra szakadékszerű lejtő le a tópartra. Sík részek csak néhol az út mellett vannak, ezek azonban egyrészt kövesek, és egyenetlenek, másrészt túl közel vannak az úthoz egy sátrazáshoz. Meg-meg állunk egy-egy ilyen résznél, körbepásztázzuk a lámpáinkkal a placcot, de egyiket sem találjuk alkalmasnak az éjszakázásra. Pedig most már lassan ott tartok, hogy majdnem mindegy, hol, csak állítsuk fel végre a sátrat, mert ez az éjszakai tekerés nagyon nincs ínyemre, egyfelől nem biztonságos, másodrészt túl gyönyörű ez a táj ahhoz, hogy éjszaka leple alatt suhanjunk keresztül rajta. Mennyivel jobb lenne most otthon ülni egy meleg szobában, tetővel a fejem felett, forró teával a kézben csak olvasva átélni mindezt... Ilyenek járnak a fejemben, és tudom, hogy utólag majd ez is meg fog szépülni, de most azt szeretném, érjen végre véget a mai nap, és verjük fel a sátrat valahol. A véget végül egy tábla jelentette: Trsa balra! Aha, hát itt kell elhagynunk a tópartot, és felkanyarodnunk a hegyekbe. Most már biztosan buktuk a hajóroncsos sátorhelyet, hiszen vagy tovább kell mennünk az úton a tó mentén, vagy már a gát előtt a jobb partján kellett volna maradnunk a tónak, hogy megtaláljuk. Vissza már biztos nem megyünk, előre pedig még kitudja, hány kilométer lenne, ezért bizonyosság híján inkább úgy döntünk, hogy az utóbbi, 100 méterrel visszább talált placcot választjuk az út szélén, a sarkában egy egész jó kis szélvédett helyet találunk, és az út is van vagy 5 méterre tőle. Félrekotorunk amit csak tudunk a hálófülke alól, felállítjuk a sátrat. A cövekeket lehetetlen leszúrni a köves talajba, márpedig legalább kettőt mindenképpen le kéne rögzíteni valahogy, hogy az előtér is álljon. A megoldást két nagy kő jelentette, melyeket a földre fektetett cövekekre helyeztünk. Ehhez persze olyan követ kellett találnunk, aminek van sík felülete, hogy ne csússzon ki alóla a cövek, és ez nem is volt olyan egyszerű. Az én sátram, az én váram! Olvastam az index kerékpártúrás fórumán valakitől indulás előtt - és milyen igaz. Egyből megnyugszik a lelkem, ahogy bent vagyunk a bringákkal a kuckónkban. Örömmel tapasztalom, hogy telefonom talál térerőt ezen a vidéken is. Előző sötét pillanataimban azon is aggódtam, hogy otthon már biztos hiányolják az életjelemet, hiszen már régen sötét van, és megígértem, hogy írok haza minden nap, amint véget ért az aznapi túra. Küldök haza 160 karaktert, ami nagyon kevés, mégis nagyon nehéz megírni, mert szinte semmit nem lehet érzékeltetni vele abból, ami ma ért minket. Bander kifeszíti az egyik kukásmellényt a sátor elejére, nehogy valami barom ne vegyen észre minket az éjjel. Főzünk valami instant tésztát, aztán szunya! Nyugodtan alszom el, véget értek a mai megpróbáltatások, most már igazán elindultunk az úton, és holnap eszméletlen kalandok várnak ránk, kezdetnek rögtön felkapaszkodunk egy szerpentinen innen 680m-ről az 1300m magas Trsa-ig, majd tovább egy 1907m magas hágóig!