Kerékpárral Athénig

Szóval április 30-adikán indultunk, konkrétan 15:30-kor indult a vonat a déliből. Előtte még a Dohány utcába is eltekeregtem, Viola hagyott ott nekem egy borítékot, üzenettel, és egy karkötővel. Az útravaló viszonzásaképpen beletettem a borítékba egy "See You" márkájú csokit. Innen áttekertem a délibe, ahol megvettem a jegyeimet, majd felhívtam Bandert. Már itt volt, megkerestük a vonatunkat, és felpakoltuk rá a bringákat. Hát nem lett könnyű az enyém a cuccoktól, itthon ráálltam megint a szobamérlegre kerékpárostul, 126kg-t nyomtam a málhával együtt, ami azt jelenti, hogy a bringa a cuccokkal 48kg, ami nagyon sok. Mondjuk ennek egy nagy része most kaja, amit rögtön fel is faltunk, miután lepakoltuk, és leláncoltuk a bringákat a vagon végében. Beültünk egy négyes fakkba, sört bontottunk, és előkerültek a délelőtt megsütött langalló, és pizza szeletek.
Jön a kalauz, kezeli a jegyeket, látja rajtunk, hogy nem a Mecsekbe ruccanunk ki egyet karikázni, megkérdi, hogy gyakran szállítunk-e kerékpárt vonaton. Mert ha igen, érdemes belépnünk a Magyar Kerékpáros Klubba, így komoly kedvezményt kaphatunk a kerékpárjegyekre. Aha, ez szuper! Nem is ez a tény tetszik maga, hanem hogy a kaller volt olyan rendes, és önszántából, önzetlenségből megosztotta velünk. Aztán amikor jön visszafelé, még mellékesen megjegyzi: "Ja, még annyit, hogy rossz vagonban vagytok, ez Szekszárdra megy, át kell szállnotok előre!" Huhh, hát ezt majdnem benéztük, erre nem gondoltunk! Mondjuk így is elég rossz, hogy össze kell most cuccolnunk, és bringástul előre kell rohannunk Sárbogárdon. Az első vagonban aztán találunk igazi, nagy marhaszállító stílusú bringatároló részt, ide le is teríti Bander a polifoamját, és leheveredik.
Dombovárnál két iszonyat részeg fazon száll fel, szinte artikulálatlanul ordibálnak valami focicsapatról, az egyik azzal kezdte, hogy levágta a táskáját Bander polifoamjára, aztán még kicsit össze is taposták egy-két cuccunkat, még mielőtt össze is tudtuk volna kapni őket. Persze jött, ami várható volt, rögtön rá is gyújtottak, ez már Bandernak bőven elég volt, hogy az összes cuccával együtt átköltözzön a szomszédos "kisszobába", abba a bizonyos kis kétüléses részbe, aki utazott már ott, biztos tudja. Ez persze nem tetszett a rettentő kultúrált vendégeinknek, rögtön kezdtek volna szabadkozni, de Bander ügyesen kivágta magát, hogy ő asztmás, és hogy nagyon, de nagyon nem jó neki a dohányfüst, ezért bocsi, de félrevonul. Ezt megértették, és persze tovább dohányoztak a biciklik mellett. Mire kapcsoltam, mondtam nekik, hogy Bander nagyon, de tényleg nagyon durván asztmás, annyira, hogy azt se bírja ki, hogy ha netán a sátor, amiben aludnia kell majd, vagy a cimborájának bármilyen cucca dohányfüstös lesz. Így én is elcuccoltam a füstölgő részegek elől. Persze ekkor már késő volt, annyi szót váltottam velük, hogy nem szálltak le rólam, pánik ne essék, semmi rosszat nem akartak, csak éppen csatak részegek voltak. Mikor kiderült, hogy Győrben dolgozom, az egyik majdnem kiugrott örömében az ablakon, hogy földiek vagyunk, legalább háromszor meg kellett néznem a vonatjegyét, hogy ők bizony Győrből jöttek. Na de elég ezekből a részegekből, nem érdemeltek volna meg ennyi szót, pláne, hogy valahol Abaliget előtt hála az égnek, végre leszálltak.
Innentől olyan szép tájak következtek, hogy szinte kedvünk lett volna leszállni. Jó lett volna ezen a szép magyar tájon is végigkerékpározni, csak hát az idő... Az kevés :) És egy ilyen nagy útnál az ember inkább átvonatozza azokat a közeli kedves magyar tájakat, amiket máskor egy egyszerű hétvégén is meglátogathat. Szóval csak a vonat ablakából csodáltuk az aranysárga repcemezőket és a vasútállomás felett lemenő nap fényeit. De épp innen sem volt rossz.