Kerékpárral Athénig

A városból kiérve sem lesz sokkal kellemesebb a tekerés, az albánok szeretik locsolni a poros utat, túlságosan is, pedig a sár sem sokkal jobb a pornál. Utat is építenek, és épp itt, épp most. Nem tudom leírni, milyen „utakon” tekertünk itt néha, mert egyszerűn nincsenek rá szavaim, és az „út”, és a „minőség” nem illenek egy mondatba azzal a valamivel, amin haladtunk ebben a völgyben. Pedig már úgy vártam, hogy ideérjünk, hogy lefelé guruljunk, de nagyon kevés az olyan szakasz, ahol ne kéne izomból szorítani a kormányt, és imádkozni, hogy ne törjön el az első villám. Azt se tudom elképzelni, milyenek lehetnek máshol az utak, ha erre Dienes Tibi bácsi azt írta, hogy ez még okés. Az mindenesetre azért bíztató, hogy sok helyen építkezéseken haladunk át, vagy kerüljük ki őket, tehát egyszer lesz itt majd valami, amit talán hívhatunk majd útnak. Bander kicsit jobban viseli az ilyetén megpróbáltatásokat, vagy csak nem mutatja, de látszólag jobban tűri a helyzetet. Egy útszéli kis kiülős kocsmánál azt tanácsolja, hogy álljunk meg, és igyunk egy sört, és bár ekkor éppen az élt bennem, hogy minél gyorsabban hagyjuk el ezt a csodálatos úttalan országot, nem kellett két szónál többet győzködni.
Letettük a bringákat, előkotortam a tárcát, és megkerestem a füstös kis garázsban a kocsmárost. Jól megnéztek a bringás mezemmel odabent. Persze angolul nem tudtak, de ilyesmit már nem is vártam, rámutattam két 0,5-ös sörre a hűtőben, egy zacskó mogyoróra a polcon, és már jól is voltunk Banderral odakint egy kis asztalnál. A nap még mindig tűzött, a sör hideg volt, most egy kicsit nem rázta a karomat a kormány, hanem pihentünk, és gondtalanul csodálhattuk a tájat. A mellettünk lévő asztalnál néhány fickó sörözött, az egyik jól beszélt angolul, beszélget velünk kicsit, lezajlik a megszokott párbeszéd, honnan-hová-merre-miért megyünk, elismerően biccent, sok jót kíván nekünk az útra, amivel viszont igazán megörvendeztetett, az az volt, hogy közölte, már csak 30km Maqellare, onnan már csak 5 km a határ, tehát akár 2 óra tekerés múlva már Macedóniában lehetünk. A kis beszélgetés után felkortyolja az üveg aljáról a sör végét, elköszön, majd beül egy furgonba, és elhajt. Itt nem szívbajosak az emberek, ami az ivást és a vezetést illeti. És ha végiggondoljuk, nincs is miért annak lenniük. Amióta bejöttünk a hegyek közé, nem láttunk egy rendőrt se, de előtte sem igazán emlékszem egyre sem. Na meg kizárt dolog, hogy ebben az országban lenne szondájuk, de ha lenne is, az is kizárt, hogy ne lehetne őket megvesztegetni.
Nagyon jól esik egy székben ülni, sörözni, mogyorót enni, és csak így passzívan csodálni a tájat. Nem ráz a kormány, nem kell tekerni, jólesik a pihenő, jól tettük, hogy megálltunk. 200 lekünk maradt összesen, bemegyek a kocsmába, és csokikat kérek érte. Beengednek a pult mögé, magam válogathatok, mind egy árban van, legalábbis nekem most. :) Igen sok csokit kapunk, mindenfélét választottam, van egy TwinGo nevű, ami kisértetiesen hasonlít a Twix-re, ez lesz a kedvencem. Belakmározunk belőlük, majd a maradékot testvériesen szétosztjuk, és betárazzuk a váztáskáinkba. Irány tovább!