Kerékpárral Athénig

A Fertő-tó partján kezdetbe igénybe vettük a tó körül kijelölt kerékpárutat, de később egyre többször inkább a főúton tekertünk, mert a kerékpárút minden bokrot megkerült, ami visszatartott minket a sebességben. Mert bár időben voltunk, de ennek ellenére igen jó tempót diktáltunk, általános volt a 30-as utazósebesség, szépen sorra hagytuk el a pofás osztrák falvakat, Oggau, Rust, és Mörbisch hamar a hátunk mögé került. Utóbbinál nagyon figyelni, ha a határátkelőt keressük, ugyanis a főút más irányba visz minket. Mikor Bander utóbb jött haza Orsitól, egy öreg néni szíves, és sajnos téves közreműködésével csúnyán elvétette a Fertőrákos – Mörbisch határátkelőt. Kétszer ugyanabba a szarba nem léptünk bele, most simán vettük a kanyart, és átgurultunk Magyarországra! Újra itthon, juhéjjj!!! :) A határon épp szembetalálkozunk egy fiatal párral, vagy ha úgy tetszik, már család voltak, a fiatal pár a még apró, szinte csecsemőnyi gyermeküket ismertették meg éppen a kerékpártúrázás örömeivel. Nincs is erre jobb hely a Fertő-tónál. Csak a nap süssön ki nekik!

A Sopronig hátralévő néhány kilométeren már nem voltam olyan virgonc, valahogy már nem esett jól a tekerés. A pályaudvart egy utánakérdezéssel vettük, és hamarosan sikerült ellőnöm a vonatjegyeinkre az idei utolsó üdülési csekkjeimet. A procedúra, ami szükséges, hogy üdülési csekkel fizethess, nem gyenge: mivel, voltak már, akik ezzel is csaltak, a pénztáros egyesével leellenőrzi minden egyes jegy sorszámát, ezeket felírja egy füzetben is, valamint a jegyeken is feltünteti… Agyrém! :) hirtelen úgy megörülök a nagy magyar olcsóságnak, hogy képes vagyok 200 forintot kiadni egy melegszendvicsért. Amikor meglátom, hogy mit hívnak így, máris csalódok, ezért a falat kajáért 50 forintot sem adtam volna, ha tudom, hogy ennyi az egész. Inkább én is meglátogatom a közeli szupermarketet Bander után. Sietnem kell, mert közben elrepült már az idő, és mindjárt indul a vonatunk. Persze csupa hülyeséggel jutalmazom magam: chips, ropi, sör…
Azt várnád, hogy most már tényleg nincs tovább, vége a kalandnak, és a nagy történetnek, de nem… Aki Banderral utazik, az sohasem fog unatkozni. Történt ugyanis, hogy cimborám kitalálta, hogy ő Győrben leszáll, és elrohan egy boltba vásárolni. Persze lebeszélni nem lehetett róla, és be is következett, amitől tartottam. Bander leszáll, idő telik, vonat elindul, Bander sehol… Hát ez remek! Épphogy kigurultunk, rögtön csörgött a telefonom, Bander az, kérdi, hogy hol a vonat. Mondom, hogy épp most gurultunk ki, és már épp javasolom, hogy kihajítom egy olvasmányba csomagolva a jegyeit az ablakon, hogy haza tudjon jönni, amikor megnyugtat, hogy csak átáll a vonat egy másik vágányra, ne izguljak, megkérdezte a kallert, tutira jól tudja. Aha, akkor nyugodtság van, rendben. És igaza volt, mire befejeztük a beszélgetést, már meg is állt a vonat a pályaudvar mellett, majd pár perc múlva vissza is gurult. Igen ám, de Bander még mindig nem volt sehol, és néhány perc múlva ismét elindultunk, ismét Bander nélkül! Ekkor már nem hittem el semmit, és nem izgattam magam, lesz ami lesz, nem érdekel. Úgysem hagyja itt a vonat ezt a marhát, olyan nincs… És nem is volt, mert ismét csak vágányt váltottunk.
Ennyi. :) Tényleg nincs tovább. Begurult a vonat a délibe, nyugtázva az újabb közösen tett fantasztikus kalandot, kezet ráztunk Banderral, és ki-ki ment haza a saját útján.

1603 km kerékpárral, mert így a legnagyobb kaland az utazás!
550 km vonatozás Budapesttől Pécsig és Boszniában a Horvát határtól Szarajevóig, mert az időnk véges.
27 km gyalogtúra - Montenegróban a Durmitor hegységben, és Görögországban az Olimposzon
6 km hajózás Glyfa-ból Agiokamposba, Evia szigetére Görögországban.

Nettó 88 óra 45 perc tekerés, 18.1 km/h-s átlaggal.

Ez összesen 2136 kilométer, s nem 2028,397 mint ahogy a gpsies térképe mondja. Ez azért van, mert az itt megrajzolt útvonal nem GPS trackeléssel készült, hanem a Google térképen való, sokszor a "follow the road" funkciót is használva, klikkelgetéssel történt. Így például nem tudtuk ábrázolni a fölfelémenetekben tett halszálkázásokat sem, nem említve a szőnyegbombázott "utakon" való gödörkerülgetéseket Albániában.

Most, mikor befejezem a beszámolót, már december van. Épphogy elkészültem vele Karácsony előtt, lesz mit olvasniuk a nagyszüleimnek a fa alatt. :) Mióta hazajöttünk, hónapok teltek el, sok nyűgös hétköznappal, és ha nem is ilyen méretű, de újabb jobbnál-jobb kalandokkal, utazásokkal teli hétvégék és szabadságok. De ez az út azóta is élénken él bennem, újra és újra átéltem minden percét, ahogy nézegettem a képeket, amikor rajzoltam az útvonalunkat a térképen, és írtam ezt az élménybeszámolót. Azt hiszem, ismét gazdagabbak lettünk egy felejthetetlen élménnyel. Mielőtt belekezdtem ezekbe az utolsó sorokba, újraolvastam az útitervet. Ha tárgyilagos akarnék lenni, most azt írnám, hogy nem sikerült mindent véghezvinnünk, amit elterveztünk. Ez végül is egy tény, és így van, de ez nem változtat azon az érzésemen, hogy ez az út minden várakozásomat felülmúlta. A Durmitorban tett kényszerű kerülőnk alatt olyan tájon jártunk, amit eddig elképzelni sem igen tudtam volna. A Balkán pedig varázslatos volt, egy teljesen más világ, amit elképzelni sem tud az ember. A külső szemlélődő számára elsőre a káosz, a rendetlenség és a nyomor képét adja, de valójában ott is boldogok az emberek, és mosolyognak. És fütyülnek a kerékpárosokra! Szinte mindenki, kivétel nélkül, nagyon durva… Ez persze nyílván híresen nagy közvetlenségük egyik jele volt, még ha számomra egy idő után terhes is lett. Görögország ezek után már csak unalmas lehetett volna, ha a fejünkbe, majd a lábunk alá nem vesszük az Olimposzt. Athén már csak hab volt a tortán, bár nagyon rátett Yiannis is, aminek nagyon örültünk.

A kerékpárral való utazás nem igazán fogható semmi máshoz. Ennél egyedül már csak gyalog érzékelhet többet utazás alatt az ember a környezetéből, de úgy nem igazán lehet 20-30 kilométernél többet cuccokkal együtt megtenni egy nap alatt. Kerékpáron viszont akár 150-et is, ami azt jelenti, hogy egy hét alatt akár 1000 km is teljesíthető. És amit a kerékpáron ülve kap az ember a tájból, az őt körülvevő környezetből, az emberektől, az nem hasonlítható az autóval való utazáshoz. Körülbelül akkora a különbség, mint a repülővel való utazás, és egy szárazföldön megtett út között. A repülőből is láthatja az ember a tájat, de az közel sem ugyanaz, mintha egy autóban ülve száguldana el előtte.

A kerékpáron ülve érzed az illatokat, érzed a megtett távot a lábadban, érzed a hideget, a hőséget, a szelet, a napot, érzed, átéled az utat! Egy hágóba feltekerve tényleg a csúcson érzed magad. Visszanézve nem is értem, miért nem indultunk neki már gimnazistaként ehhez hasonló utaknak. De jobb később, mint soha! Nem vagyok keserű a telhetetlenségtől, tudom jól, hogy nem akármilyen élmények jutottak nekünk osztályrészül. Ezekért persze merni kellett nagyot álmodni, majd meg is kellett küzdeni értük, de éppen ezek miatt sokkal jobban tudjuk értékelni az átélteket. Soha olyan kedvesen nem éltek még országok, tájak, és emberek képei bennem, mint azok, amelyeket az ilyen utak alatt szereztem. Elvégre az álmok azért is születnek, hogy értelmet, motivációt, és lelkesedést adjanak, hogy aztán valóra váltsuk őket.