Kerékpárral Athénig

A lépcsőházban lemálháztuk a csuromvizes táskáinkat, a bringákat bedontuk egy tárolóba, majd felmentünk Orsi szobájába. Tipikus koleszszoba, nem sokban különbözik a pestiektől, éppen csak annyiban, hogy amíg otthon egy ilyen szobában négyen laknak, addig Orsinak itt csak egy szobatársa van, egy osztrák lány személyében. Aki most még nincs itt, de hamarosan várható, hogy érkezik. Na meg a kilátás is elég pazar, egy belvárosi térre néz a lányok ablaka.
Leülök az egyik ágyra, és talán egy óráig meg sem tudok mozdulni, örülök, hogy végre megálltunk, túlvagyunk a mai „szakaszon”, most már nem kell továbbmennünk holnap reggelig, és tető van a fejünk felett, nyugodtság van. Orsinak persze bőszen mesélünk, behazudjuk, hogy többször súlyosan összebalhéztunk az úton, amit persze nem hisz el. A szállásért cserébe ráhagyjuk Bandet Podgoricában vásárolt Nokia telefontöltő adapterét, nekünk már úgysincs rá szükségünk, csak arra kellett, hogy a megfelelő töltő híján az úton hasznát vegyük.
Időközben befut Orsi szobatársnője is, aki barátunk elmondása szerint elég kimért, és zárkózott, mi meg pláne, hogy kibontottunk egy doboz sört is, úgy nézünk ki mint két ázott csöves, ezért inkább jobbnak véljük áttelepedni az időközben megüresedett szinti társalgóba. Szegény Bander az athéni emlékek után még most sem mer enni, de én képtelen vagyok szolidaritani vele, mikor Orsi felajánlja hogy készít valami ennivalót, nem utasítom vissza a zöldborsófőzeléket főtt tojással, utólag is köszönet érte! És láss csodát, Bandernak időközben csak előkerült a pénztárcája, ott volt elbújva a táskájának valamelyik titkos bugyrában. Öröm, boldogság!
Letöltjük a képeket, és hosszú órákon át végignézzük őket Orsi notebook-ján. Mikor egy óra nézegetés után még mindig csak Montenegrónál jártunk, akkor kezdett tudatosulni bennem, mennyi rengeteg képet készítettem az úton. De kitartottunk, és végiglapoztuk az mindet. Hát lesz még munkám a több ezer képpel, az biztos. Szelektálás, és a panorámák összeillesztése, ezek mindig hosszú órákat, napokat vesznek igénybe egy ilyen út után. Édes teher. :)
Valamikor éjfél, és 2-3 sör után a társalgó padján húzom magamra a hálózsákom. Bander így duplamatrachoz jut, úgy alszunk el, mint akiket leütöttek.

Reggel a vajas pirítósból már Bander is mert enni, kicserélte a belsőt a podgoricaira, és működött is a dolog, szuper! Indulás előtt még gyorsan befényképezünk néhány térképrészletet hogy el ne tévedjünk Bécs és Sopron között, majd cuppanós búcsút veszünk Orsitól. A kolesz ajtaja előtt még megtalálom a bosszúságomat okozó elgurult kilométeróra tartó csavart is, tényleg mehetünk!
Bécs most sem sokkal vidámabb hely, mint tegnap volt, épp csak az eső hagyott némileg alább. A bringasávok… Na azok viszont tetszenek! Sok helyütt itt is csak a járdából leválasztott sávokról van szó, de még ez is sokkal szimpatikusabb a pestinél. Először is rögtön a kerékpársáv teljes széltében vörös téglából van kirakva, és ez a vörös szín nem szűnik meg sehol, különösképpen nem, amikor egy kereszteződésnél a középutat metszi a kerékpársáv. Így ugyanis messziről jól láthatja az autós, vagy a kerékpáros számára halálos veszedelmet jelentő kanyarodó sok tonnás kamionos, hogy ott bizony egy kerékpár sáv van, jöhet arról sokkal gyorsabban kerékpáros, mint gyalogos tud, és alaposabban körbe kell néznem, mielőtt ráhúznám a betonkeverőt szerencsétlen eszement bringásra.
Mert pesten sajnos legtöbbször így halnak meg néhány havonta a kerékpárosok. Én azt vallom, hárman hibásak az ilyen baleseteknél. Először is a kerékpáros, aki azt hiszi, hogy halhatatlan, és a kerékpársávot jelentő két vékony sárga sáv védőpajzsként vigyáz rá, körültekintés nélkül végigszáguldhat a zöldlámpás kereszteződésen, hiszen elsőbbsége van. Aztán többet nem lesz neki se elsőbbsége, se élete, mert elsőbbsége csak akkor van valakinek, ha azt meg is adják. De a Budapestre beszabadult kamionos még nincs hozzászokva az évről évre megduplázódó városi kerékpáros hadhoz, nem számít rá, hogy valaki akár 20-30km/h-val is érkezhet a járdáról, csak a sétáló gyalogosokra figyel, behúzza a dömpert jobbra, aztán már csak azt látja, hogy hopp, ott egy kerékpáros a kerekek között. A harmadik vétkes csoport pedig azok, akik kitalálták, és hagyták, hogy pesten a legtöbb helyen csak két sárga csíkkal és egy kósza táblával legyen jelölve a kerékpársáv. A tábla „múlthéten még nem volt ott”, a sárga jelölés pedig idővel lekopik az aszfaltról / macskakőről.
De ezek a piros sávok itt Bécsben nagyon tetszenek, sokkal jobban látható így a kerékpársáv, és ez mindenkinek jó. Nem különben szimpatikus az autósok közlekedési morálja, mind a városban, mind vidéken. Osztrákföldön létezik a „közlekedési kultúra” fogalma. Érdekes volt sorra megtapasztalni a balkánt, majd Athént, és Bécset. Utóbbi kettő igazi európai város, Bécset talán nem kell bemutatnom, és talán Athénról is elárul valamit a 2004-es olimpia. Ha Budapestet el kéne helyeznem köztük valahol, bizony nehéz dolgom lenne. Bécset látva a szívem szorul el, hogy miért nem lehet ilyet nálunk is, mikor lesz nekünk is ilyen szép rendezett, kulturált városunk. De ha a balkán jut eszembe, örül a szívem, hogy Budapesten vannak útfelfestések, közlekedési lámpák, és egyáltalán, útnak nevezhető burkolat a háztömbök között. Nem étolajjal működnek az autók, és nem dudál rá mindenki a másikra, nem fütyülnek az emberre, és viszonylag élhető keretek, és kultúra között szépen rendezetten zajlik az élet, ha a maga rohanó, nagyvárosi „leszarjuk a másikat, megyünk a saját dolgunkra” tempójában is.
A vagy jót, vagy semmit elvet követve most inkább nem helyezném el sehol Budapestet, hiszen sokak szerint, és valahol szerintem is egy gyönyörű város, csak éppen néha nagyon rossz visszajönni ide. Bizonyára ha Albánia után rögtön a Gellért-hegyre csöppentünk volna vissza, most ódákat zengenék szeretett fővárosunkról. De a balkán után voltunk még Athénban és Bécsben, ezek után pedig már kissé fájdalmasabb volt újra szembesülni Budapesttel.

Na de közben piszkosul elkanyarodtam, hiszen még csak ott tartottam, hogy tekerünk kifelé Bécsből a szép pirosra festett kerékpársávokon.
Miután elhagytuk a várost, Bandernak eszébe jutott, hogy bekapcsolva hagyta a melegszendvics sütőt. Próbálta Orsit felhívni, de nem sikerült, sőt még üzenetet sem tudtunk küldeni, mert valamiért még hálózathoz sem csatlakozott a telefon. Ehhez tudni kell egy apró, de kínos háttértörténetet, miszerint amikor Orsolya beköltözött ebbe a kollégiumba, első dolga volt, hogy felgyújtotta a szinten konyhát. Az ott lakók nem kis örömére, és elismerésére. A tűzhely fölötti szagelszívó osztrákokhoz nem méltó módon már igen öreg és olajtól eldugult volt. Orsi mit sem sejtve elkezdett főzni valamit a lángon, majd egyszer csak arra lett figyelmes, hogy lángba borult az egész konyha. Hál’ isten személyi sérülés nem történt, és ezek után végre valahára a konyhát is felújították, amit eddig összefogással az egész szintnek sem sikerült még elérnie. Amíg nem jött Orsika, a magyar faszagyerek, aki nem cécózott, ahogy megérkezett, első este rögvest felgyújtotta az egészet. :)
Szóval volt némi aggodalmunk a melegszendvics sütő, és a szép új kollégiumi konyha irányába, de mint néhány kilométerrel később kiderült alaptalanul – nem történt semmi baj.

A kis falvak között még jobban élveztük a tekerést, főleg, hogy időközben az ég is kitisztult némileg. Ugyan a kékét még nem láttuk, de az eső határozottan elállt. Nem különben örvendtünk az egész 1600km alatt nem tapasztalt makulátlan útminőséghez. Meg tudom érteni azokat is, akik nyugatra indulnak el kerékpárral. Az osztrák útminőség egyszerűen nem hagy kívánnivalót maga után, úgy gurulunk az úton, mintha csak repülnénk. Banderról pedig ha nem tudnám, meg nem mondanám, hogy napok óta Papadopulos kekszen él, úgy rakja neki elől, hogy öröm nézni, ki is folyik a szemem tempótól az anslusszában.
Az autósok pedig - az a kevés, aki van - szép nagy ívben kerülnek ki. Ha nem lenne a hátunk mögött ez a csodálatos út, és mondjuk most indulnánk, bizony meggondolnám, hogy nem inkább Zermatt-ot kéne-e a kerekeink alá vennünk. De minden megpróbáltatása és kellemetlenségére ellenére már most úgy gondolok vissza erre az útra, mint egy csodálatos élményutazásra. A szarajevói esténk, majd a vadregényes hegyek és kanyonok Montenegróban, a balkán varázsa, az Olimposz, Evia, Athén… Az nem két hét lesz, amíg ezt mind leírom. – Gondolkodom már előre, miközben szedjük a kilométereket a Fertő-tó felé.

Bander, mint a Bécs – Sopron szakasz nagy ismerője, már a reggeli indulás óta folyamatosan riogat engem valami hatalmas, kegyetlen hágóval. Azt mondja, szét fogok pusztulni, vért fogok izzadni, és sírva fogom feltolni rajta a bringát… Ne engedjek még ki, mert a neheze még csak most jön! Igazán nem tudom elképzelni, miféle nagy nehézség állhat még utunkba a mai napon, különösképpen nem, ha a horizont felé tekintek. Nemhogy hegyeket, de még dombokat is alig látok. Ugyan mi jöhet még azok után, amin az elmúlt három hét alatt keresztülmentünk?!
Hát egy jól álcázott hágó, 220m szint 6km alatt. :) Persze mese nem volt, megtekertük ezt is! Bander még így kekszen élve is feltámadt és elhúzott tőlem, én a saját tempómban nyomtam fel, és bizony tényleg szépen megizzadtam mire felértem a hágóba, ahol Bander már legalább fél perce várt rám. Lefelé menet perceken át 50 felett száguldoztunk, meglett a napi sebességrekord, mire leértünk Donnerskirchenbe.