Kerékpárral Athénig

A papírokat sajnos még le kellett szerelnem a bringáról, mivel a táska még nem volt rajta. Bander még semmit nem rámolt, pedig szóltam neki, mielőtt elindultam, hogy mire visszajövök, pakoljon össze, mert rögvest indulnunk kell majd a reptérre. A dolog mindjárt érthetővé válik előttem: Bander iszonyat szarul van, talán ilyen rosszul nem is nézett ki, mióta itt vagyunk. Na szép, most aztán benne vagyunk a pácban. Kellett az a sárgaborsó-főzelék, hát ennyi eszünk volt… Pár óra múlva indul a repülő, mi meg még minden szana-széjjel. Pánik helyett nagyon gyorsan belenyomorítottam az összes cuccomat a táskám két oldalsó zsebébe, hogy a tetejére még a kartonok is ráférjenek a biciklin, majd amiben csak tudtam, segítettem Bandernak. A bringája is lapos volt kicsit, pumpáltam bele, majd pakoltunk tovább a szobában. Végül pár perce még nem hitt bámulatos gyorsasággal elkészültünk, és a papírokat is sikerült újra felerősíteni a csomagtartóm tetejére, így útnak is indultunk a Perissos metrómegálló felé.
Ebbe az irányban még sosem jöttünk, így az ovális tér után sikerült kissé elkavarnunk. Egy idő után feltűnt, hogy eddig soha nem látott környéken tekerünk, és a metró sincs sehol. Visszamentünk oda, ahol még tudtuk nagyjából, merre vagyunk, majd nekiálltunk kérdezősködni. A második járókelő elirányított minket a jó irányba, nemsokára feltűnt egy már ismerős aluljáró, és nemsokára valóban megérkeztünk a Perissos-ra. Eltévesztettem az egyik saroknál az irányt. Még így sem csúsztunk ki nagyon az időből, de a francnak hiányzott ez az izgalom. Ha lekésnénk a repülőt, az irtó nagy szívás lenne. Pár nappal előbb foglalva valószínű csak méregdrágán kapunk új repülőjegyet, és holnapután mindkettőnknek dolgoznia kell!
Gyorsan veszek két vonaljegyet a metróra, majd megyünk a peronunkra. Ami persze a túloldalt van, át kell kelnünk hozzá egy aluljárón. Lefelé még csak bírjuk valahogy a súlyos bringákkal, de fölfelé ki van zárva a lépcsőzés. Bander liftezik, de csak egyedül fér be a megpakolt bringájával. Én addig nem várok, hanem kipróbálom a mozgólépcsőn való bringaszállítást. A baj csak az, hogy a bringám súlypontja igen csak hátul van. Kis híján hátraesek, magamra borítva a bringát a csomagokkal és a sok papírral. Valahogy mégis megtartom magam, és épp felérünk mindketten a peronra, mikor rögtön be is fut egy szerelvény. Ezt jól bemákoltuk! Előreszaladunk és felszállunk a legelső kocsi legelejébe. Ahogy Yiannistól már jól tudjuk, mint otthon a kerékpárszállító kocsi nélküli MÁV vonatoknál, itt is csak a vonat két végében megengedett a bringaszállítás.
Perissostól 5 megállót dülöngélünk a kerékpárokkal a metrón, majd a Neratziotissa nevű állomáson átszállunk egy gyorsvasútra. Ezen az állomáson is volt lift, és itt már rohannunk sem kellett, így könnyedén ment az átszállás. A gyorsvasútra 3,20 Euró volt a jegy, és a kerékpárokért itt sem kellett fizetni. A vasút nagyon modern volt, néhányszor még megállt felszedni az utasokat a városban, aztán hangtalanul száguldottunk az autópálya mellett a repülőtérig.

A reptérre 3 órával a gép indulása előtt kiértünk. Mondhatnánk, hogy bőven időben, de ha levonjuk a 40 percet az utolsó becsekkolásig, és hozzáadjuk, hogy még a kerékpárokat is be kell csomagolnunk szállítható állapotba, akkor annyira már nem álltunk jól idővel. Kerestünk egy félreeső sarkot padokkal, és ott nekiálltunk szerelni. Pedálok le, kormánytáska tartó, és egyéb tartozékok le, kerekeket leereszteni… Hoppá, a kerekeket nem eresztettem le, és már be vannak csomagolva. Szedhettem szét kicsit a csomagot, hogy megtaláljam a szelepet. Nem tudom, hogy igazából erre mi szükség van, azóta hallottam már olyat is, hogy a poggyásztérben is ki van egyenlítve a légnyomás, akkor viszont értelmetlen az a szabály, hogy le kell ereszteni a kerekeket. Végül elkészülünk időre. Kicsit kevés volt az egy tekercs tixó, Bander már csak szigetelőszalaggal tudta körberagasztani papírokkal a bringáját. Javaslatára a sátrat nem adjuk fel poggyászként, a kezemben fogom felvinni kézipoggyászként. Nem is tudnánk hogyan beletenni, vagy hozzárögzíteni a táskáinkhoz, na és az is lehet, hogy a sátorral együtt már több lesz a csomag, mint 20kg. Bander szerint nem kell izgulnom, simán fel tudom vinni a gépre a válltáskám mellett a sátrat, nők is vannak, akik retiküllel, és nagytáskával vannak. Hát jó, mégiscsak ő a repülésügyi irányító, ő tudja, én hiszek neki. A bringákat egy különálló, széles futószalagra pakoltatják rá velünk. Csak ne essen bajuk, mert a Bécs – Sopron távra még feltétlen szükségünk lesz rájuk holnap. A check-in után a kapukon is átjutottunk, sikerült minden a fedélzetre nem felvihető cuccot a feladott poggyászunkba átrakni, így se a körömcsipeszemtől, se a kanálgépemtől, se a bicskámtól nem fosztanak meg az ellenőrzésnél. Öröm, és boldogság, most már semmivel nem lehet baj.

Az egész napi rohanásban nem ettem semmi, csak most veszem észre, hogy majd éhen halok. Kekszet falok két pofára, a kapkodásban magamnak se vettem semmi mást, azt eszem, amink egyedül van: Papadopulos-t. Bander jobban van már, nem kell vécére rohangálnia, ami egy csoda, hiszen pár órával ezelőtt még nagyon be volt készülve, most mégis ideértünk, tulajdonképpen különösebb gond nélkül. Mindjárt a gépen vagyunk, és repülünk Bécs felé 12 ezer méter magasan. Vagy mégsem?!? Bander mintha az előbb a nevét hallotta volna a hangosbemondóban, a célállomásunkkal egy mondatban. Az nem lehet, biztos képzelődtél, mi baj lehetne, a bringákat is gond nélkül feladtuk, nem lehet semmi gond… – Nyugtatom. Aztán amikor az utolsó ellenőrzés van, útlevél és beszállókártya vizsgálat a repülőhöz kiszállító buszba beszállás előtt, Bander félreállítják: Ááá, Mr. Fekete! You have gas! Wait here…
Áááááááá, bassszuuusss! A gázfőző!!! Benne maradt a gázpalackkal együtt Bander feladott poggyászában! Most mi lesz, Bandert nem engedik fel a gépre?!? Velem mi legyen, itt maradjak, vagy szálljak fel? Nincs sok időm eldönteni, sorban állok, vannak mögöttem. Bander int, hogy nyugodtan szálljak fel a buszra, majd jön ő is… A buszból még látom, ahogy bekísérik egy elsötétített ablakos nagy furgonba, majd elindul a busz, és felszállok a repülőre Bander nélkül. Felszáll minden utas, de Bander nincs sehol. Ezt a szívást… Pedig még beszéltünk is róla, de végül teljesen elfelejtettük a gázt. Igaz, Bandernak eszébe jutott az út során a dolog, és beszéltünk is róla, hogy én év elején Londonba gond nélkül vittem a gázpalackot a repülőn. Ez Bander szerint furcsa is volt, mert szerinte nem szabad még kempinggáz palackját sem feladni a repülőre. Lehet, hogy akkor csak mázlim volt, és nem szúrták ki, mert egy 7dl-es acélbögre belsejébe tettem a palackot. Most viszont valami gáz van, mert Bandert valószínűleg a palack miatt állították félre. A londoni esettől függetlenül, mind a ketten teljesen elfelejtettük a mai nagy rohanásban a gázpalackot. Nem azért hagytuk a csomagban, mert azt reméltük, szállítható, tényleg teljesen kiment a fejünkből. Ez viszont nem változtat a tényen, hogy Bander nincs a gépen, és az ajtókat mindjárt becsukják.
Már szinte le is mondtam a cimborámról, mikor az utolsó pillanatban mégis megjelent az ajtóban. Már csak rá várt a gép, a stewardess rögtön be is csukta utána az ajtót. A fekete autóban Banderral kipakoltatták a táskából a gázpalackot, és aláírattak vele egy papírt, ami arról szólt, hogy ő bontotta ki saját kezűleg a csomagját, és távolította el belőle a palackot – amit tilos a repülőn szállítani, azóta utánanéztünk. Amikor felszállt a buszra, mindenki nagyon csúnyán nézett rá, kb. mint egy terroristára… Persze Bander gyorsan tisztázta magát, elmondta, hogy egy kemping gázfőző palackját benne felejtette a csomagba. Ezen a ponton hatalmas tréfába fajult a beszélgetésünk. Mégpedig „a mi lett volna, ha…” játékot játszottuk. Mi lett volna, ha Bander nem a megnyugtató valóságot mondja el az utasoknak a buszon, hanem mondjuk azt, hogy „I’m a beginner terrorist… But don’t worry, I have some other more idea!”, vagy „Ohh, shit, those bastards have taken my favorite machinegun!”?! A valóságban persze nem volt ilyen vidám a helyzet, de miután mind a ketten a gépen voltunk, és az gond nélkül felszállt, okkal könnyebbültünk meg, és csodáltuk meg a görög szigetvilágot. Majd a kék eget a felhők felett.

Bécsben borús idő, majd eső fogadott minket. A bringákra is várnunk kellett egy kicsit, mire végre előkerültek. Ma szállásadónk Skuló Orsi lesz, aki régi jó barátunk és épp most egy félévet ösztöndíjjal itt tanul Bécsben. Már vár minket, jóelőre megbeszéltük, hogy ma érkezünk, úgy volt, hogy még ki is teker elénk a reptérre, de most írt sms-t, hogy sajnos mégis inkább a koliban vár minket, mert fájlalja a térdét.
A reptéren pakolászva Bandernak nem kis bosszúságot okozott, hogy nem találta a pénztárcáját. Átkutatta minden cuccát, de hiába, nem lett meg, úgy tűnik, valahol elhagytuk… Én azért Bandert ismerve titkon még reméltem, hogy valahonnan előkerül majd még az a pénztárca…
Kipakoltunk mindent a reptér parkolóházába egy hulladékgyűjtő konténer mellé, és ott nekiálltunk szerelni. Lehámoztuk a papírokat és a ragasztószalagokat a bringákról, visszacsavartuk a pedálokat, és visszaállítottuk a kormányt. Nekem a sajátoméra még a kormánytáska tartót, és a dudát is vissza kellett tennem. Ezután kezdődhetett a pumpálás. Ehhez a részhez egyszerre érkeztünk el, és volt is két kézipumpánk, így nagy hévvel toltuk bele a bárokat a kerekekbe, ki-ki a sajátjába, amikor egyszer csak egy lövés dördült el. Belezengett az egész parkolóház, úgy visszhangzott a hatalmas durranás. Mivel engem érezhetően nem találtak el, első dolgom volt Bander felé fordulni, hogy él-e még, vagy egyáltalán, most mi történt, és mi lesz velünk?!
Látom, hogy Bander kezében a pumpával röhög a töklapos első kereke előtt. „Na, akkor eldőlt: vonattal megyünk be Bécsbe!” Durrdefektet kapott pumpálás közben. A nagy sietségben pumpálás előtt elfelejtette ellenőrizni, hogy nem türemkedett-e ki a belső a peremnél. Hát de, és most ezáltal egy szép 15 centi hosszú nyílás tátong a belsőjén, amit képtelenség lenne megfoltozni. Hozzá kell tenni, hogy én sem ellenőriztem a tömlő helyzetét, de nekem szerencsém volt. Az én belsőim 26-osok, Bander kereke pedig 28-as, ilyen belsőnkből csak egy van pluszba, egy világot látott, Podgoricában vásárolt pótbelső, de félő, hogy az túl keskeny ehhez a kerékhez. Így hát marad a vonat, hiszen időközben elég tisztességesen leszakadt az ég is, a francnak van kedve ilyen időben tekerni.

Áttoltuk-vittük a bringákat a közeli CAT, avagy City Airport Train nevű gyorsvasúthoz. Mivel a maradék néhány Eurónk Bander tárcájában volt, kénytelenek vagyunk a bankkártyámat használni a automatánál. Merthogy itt az automatából bankkártyával is lehet jegyet váltani, bizony. Pedig csak alig kétszáz kilométerre vagyunk nyugatra Budapesttől. Ez sajnos az árakban is meglátszik, 9 Eurót kell kicsengetnünk fejenként a transzferért.
A hiperszupermodern emeletes vonat bő negyed óra múlva be is siklik, fölpakolunk rá, és máris száguldunk Bécs felé, a kilátás gyönyörű, olajfinomítók a sötétszürke ég alatt.
A belvárosban eltöketlenkedünk egy kicsit még az állomás mellett, aztán végül csak megtaláljuk a helyes irány Orsolya Lilla kollégiuma felé. Orsi a belvárosban lakik, és épp valami foci EB nevű fesztivált tartanak errefelé, így szépen sorban végig asztalok-székek sorakoznak az utcákon a vendéglők előtt. Persze minden tök kihalt, hiszen esik az eső, és még csak meccs sincsen most. Mi pedig itt toljuk a bringákat az esőben, megérkeztünk Bécsbe, hurrá! Nem vártam semmi szépet Bécstől, tudtam jól, hogy mire ideérünk, valószínű fáradtak leszünk, de az biztos , hogy élményekkel már bőven csordultig leszünk. Hát nem kellett csalódnunk semmiben. A tarisznya valóban tele van élményekkel, azonban Bécs ehhez már tényleg az égvilágon semmit nem tudott adni, főleg így esőben és szürkén nem. Bander irányít, hiszen pár héttel indulásunk előtt edzésképpen már meglátogatta Orsikához kerékpárral, így vakon is odatalálna már a kolihoz. Nincs is ezzel gond, szűk 20 perc csüggedt bringatolás után megérkezünk. Épp csak Orsit volt kicsit nehézkes lecsörgetni a szobájából, de végül csak megjelent kapuban mosolyogva.