Kerékpárral Athénig

Reggel a vajas pirítósból már Bander is mert enni, kicserélte a belsőt a podgoricaira, és működött is a dolog, szuper! Indulás előtt még gyorsan befényképezünk néhány térképrészletet hogy el ne tévedjünk Bécs és Sopron között, majd cuppanós búcsút veszünk Orsitól. A kolesz ajtaja előtt még megtalálom a bosszúságomat okozó elgurult kilométeróra tartó csavart is, tényleg mehetünk!
Bécs most sem sokkal vidámabb hely, mint tegnap volt, épp csak az eső hagyott némileg alább. A bringasávok… Na azok viszont tetszenek! Sok helyütt itt is csak a járdából leválasztott sávokról van szó, de még ez is sokkal szimpatikusabb a pestinél. Először is rögtön a kerékpársáv teljes széltében vörös téglából van kirakva, és ez a vörös szín nem szűnik meg sehol, különösképpen nem, amikor egy kereszteződésnél a középutat metszi a kerékpársáv. Így ugyanis messziről jól láthatja az autós, vagy a kerékpáros számára halálos veszedelmet jelentő kanyarodó sok tonnás kamionos, hogy ott bizony egy kerékpár sáv van, jöhet arról sokkal gyorsabban kerékpáros, mint gyalogos tud, és alaposabban körbe kell néznem, mielőtt ráhúznám a betonkeverőt szerencsétlen eszement bringásra.
Mert pesten sajnos legtöbbször így halnak meg néhány havonta a kerékpárosok. Én azt vallom, hárman hibásak az ilyen baleseteknél. Először is a kerékpáros, aki azt hiszi, hogy halhatatlan, és a kerékpársávot jelentő két vékony sárga sáv védőpajzsként vigyáz rá, körültekintés nélkül végigszáguldhat a zöldlámpás kereszteződésen, hiszen elsőbbsége van. Aztán többet nem lesz neki se elsőbbsége, se élete, mert elsőbbsége csak akkor van valakinek, ha azt meg is adják. De a Budapestre beszabadult kamionos még nincs hozzászokva az évről évre megduplázódó városi kerékpáros hadhoz, nem számít rá, hogy valaki akár 20-30km/h-val is érkezhet a járdáról, csak a sétáló gyalogosokra figyel, behúzza a dömpert jobbra, aztán már csak azt látja, hogy hopp, ott egy kerékpáros a kerekek között. A harmadik vétkes csoport pedig azok, akik kitalálták, és hagyták, hogy pesten a legtöbb helyen csak két sárga csíkkal és egy kósza táblával legyen jelölve a kerékpársáv. A tábla „múlthéten még nem volt ott”, a sárga jelölés pedig idővel lekopik az aszfaltról / macskakőről.
De ezek a piros sávok itt Bécsben nagyon tetszenek, sokkal jobban látható így a kerékpársáv, és ez mindenkinek jó. Nem különben szimpatikus az autósok közlekedési morálja, mind a városban, mind vidéken. Osztrákföldön létezik a „közlekedési kultúra” fogalma. Érdekes volt sorra megtapasztalni a balkánt, majd Athént, és Bécset. Utóbbi kettő igazi európai város, Bécset talán nem kell bemutatnom, és talán Athénról is elárul valamit a 2004-es olimpia. Ha Budapestet el kéne helyeznem köztük valahol, bizony nehéz dolgom lenne. Bécset látva a szívem szorul el, hogy miért nem lehet ilyet nálunk is, mikor lesz nekünk is ilyen szép rendezett, kulturált városunk. De ha a balkán jut eszembe, örül a szívem, hogy Budapesten vannak útfelfestések, közlekedési lámpák, és egyáltalán, útnak nevezhető burkolat a háztömbök között. Nem étolajjal működnek az autók, és nem dudál rá mindenki a másikra, nem fütyülnek az emberre, és viszonylag élhető keretek, és kultúra között szépen rendezetten zajlik az élet, ha a maga rohanó, nagyvárosi „leszarjuk a másikat, megyünk a saját dolgunkra” tempójában is.
A vagy jót, vagy semmit elvet követve most inkább nem helyezném el sehol Budapestet, hiszen sokak szerint, és valahol szerintem is egy gyönyörű város, csak éppen néha nagyon rossz visszajönni ide. Bizonyára ha Albánia után rögtön a Gellért-hegyre csöppentünk volna vissza, most ódákat zengenék szeretett fővárosunkról. De a balkán után voltunk még Athénban és Bécsben, ezek után pedig már kissé fájdalmasabb volt újra szembesülni Budapesttel.