Kerékpárral Athénig

Úgy döntök, hogy felkapaszkodom a Likavitosz dombra naplementét nézni. Útközben a National Garden mögött találkozom a díszőrséggel. Annyira röhejesek a bolyhos mamuszukkal meg a kabaréba illő mozgásukkal, hogy nem bírom megállni, hogy ne fényképezzem le őket. A nálam maradt Papadopulos keksz mellé vásárolok egy butiknál egy sört. Itt a Heineken és az Amstel az abszolút menő, szinte csak ezeket kapni, és néhány helyi márkát. Én egy jó hideg 0,5-ös Amstelt választok 1,30-ért. Végül is ez nem olyan vészes ár, otthon is kifizetek ennyit egy sörért egy kocsmában. Elindulok találomra fölfelé a dombon, kérdezgetek emberkéket, merre találok utat fel a domb tetejére, de sikerül csak turistákat kiszúrnom, ők pedig pont úgy nem tudják, ahogy én sem. Az Aristodimou utcán hajtok fel, eszméletlen meredek, legalább 20%-os, azonban mégis olyan könnyen tekerek fel rajta, hogy azon még magam is meglepődöm. Hiába, a málhák nélkül pehelykönnyű a gép. Sikeresen belefutok a Doras Distria nevű zsákutcába, a végén nincs már tovább aszfalt, csak egy lépcsős sétány a dombra fölfelé. Ez épp jó is lehetne nekem, csak azok a lépcsők ne lennének. Na mindegy, gyerünk tovább, nem szeppenek meg, hanem vállra kapom a gépet, és elindulok fölfelé. Hál’ isten, mielőtt a lefelé hömpölygő több száz turista hülyének nézhetett volna, találtam egy kis ösvényt, ami szintben elvitt nyugat felé a domboldalban. Fás-bokros részeken tekertem, és hamarosan kilyukadtam egy aszfaltútra, ami határozottan fölfelé vitt a dombra. Megtekertem azt is, és már fent is találtam magam egy hatalmas parkolóban. Innen még egy rövid darabon tudtam aszfalton hajtani, de aztán ismét lépcsős promenáddá változott a csúcsra vezető út. Felkaptam a bringát a vállamra, és felrohantam vele. Odafent az étterem mögött egy korláthoz láncoltam, majd némi tévelygés után feljutottam a kilátórészre. Amíg kijutottam ide, átvergődtem magam egy iszonyat burzsuj éttermen, és a földalatti felvonó felső végállomásán. Éppen ünnepélyes zászlóbontás megy, amikor megérkezem. Két terepruhás katona robotmozgással levonja a póznáról, majd elpakolja a görögzászlót. Ilyet se láttam még.
Kibontom a sört, és csak üldögélek.  A tetőn kápolna, és kilátóhely, na meg persze rengeteg ember. Miközben megszárad rajtam az izzadtság, felfalok egy egész porció kekszet. Ez a Papadopulos cucc egyébként nem egy nagy szám, nehogy azt higgyétek. Csupán ízlésesebben becsomagolt háztartási kekszről van szó, ami annyira rossz volt, hogy már szerettük. Vagyis igazából csak olcsó volt, és nem vágytunk semmi extrára, csak hogy megtömjük valamivel a hasunk. Habár Bander utólag elmesélte, hogy jóval az utunk után megtalált egy elkószált zacskó ilyen kekszet, és nagy lendülettel és undorral dobta ki a kukába. Pedig én szívesen felfaltam volna az emlékezetes ízű kekszet… Igaz, mivel Bander szinte csak ezt volt képes súlyos következmények nélkül fogyasztani az Athéni tartózkodásunk alatt, ő annyira nem volt oda érte. Végignéztem a naplementét, közben sűrűn fotózva, és sört kortyolgatva, majd elegem lett a fent található tömegből, és inkább kerestem egy nyugalmasabb helyet.
A parkoló és a csúcs közötti sziklára másztam ki. Ahogy toltam fel a bringát, eszembe jutott Montenegró, amikor a Susica kanyonon keltünk át. Az volt ilyen köves. Olyan távoli és mégis olyan közeli emlék, olyan érzés, mintha nem is ezen az úton, nem is ebben az évben történt volna, ugyanakkor tudom, hogy nagyon is most történt, csupán néhány napja, és 1400 kilométerre innen. Iszonyú hosszú volt, mire ide jutottunk, rengeteg mindenen mentünk keresztül, még nem is sikerült igazán felfogni.
Ahogy a sziklán ülök, egy kutya ugat meg. Egy másodperc múlva a gazdája is feltűnik, egy öreg bácsika, erélyesen csitítgatja a kutyáját, aki hallgat rá, és hamarosan újra csendben üldögél tovább. A hegycsúcsot figyeli, úgy fest, mintha őrizné. A bácsika, bár se ő angolul nem beszél, se én görögül, azért nekiáll velem diskurálni, még sikerül is megértetni vele, honnan jöttem, s hogyan.