Már hajnalban felébredek, kopog az eső a sátor tetején. Akkor aludjunk tovább, majd eláll… Ennek az lett a vége, hogy már nem bírtam tovább, olyan erővel hívott a sárga hang, hogy kénytelen voltam kimenni az esőbe. Persze a reményt még ekkor sem adtuk fel, reméltük, hogy el fog állni az eső.
Valamikor délelőtt 10 után adtuk fel végleg. Ha esik, hát essen, akkor elindulunk esőben, nem várhatunk egy egész napot arra, hogy elálljon. Még a sátorban összepakoltam amennyire csak tudtak, kitoltam a gépeket egy közeli épület eresze alá, és ott málháztam fel. Már néhány kör séta után 
csurom vizes lett a cipőm a vizes fűtől. Pedig este még mennyire örültünk a magas fűnek, még írtam is haza az üzenetben, hogy végre puha fűben sátrazunk. Hát ezt most jól megjártuk. Nem mintha nem lenne mindegy, mikor ázik át teljesen a cipőm, most vagy miután elindultunk rá két percre a felverődő víztől. A sátrat is összerámoljuk, felpókozom hátra, aztán gyerünk!
Az eső egyébként nem esik olyan szörnyen, mint ahogy a sátorból hangzott a kopogó esőcseppektől. Bár ez megint mindegy, mert ha órákat kerekezünk szemerkélő esőben, az is elég a bőrig ázáshoz.
