.jpg)
Az aszfalt még nedves, de esni már nem esik. A táj elképesztő, majdnem a kanyon legalján visz az út, jobboldalt a Tarától, viszonylag síkon kanyarog a hegyoldalban. Hosszabb-rövidebb alagutakon hajtunk át, mire a végén kiérünk egy részre, ahová még a nap is besüt. 
Pedig nincs könnyű dolga, a kanyon tényleg mély. Bár azt kétlem, hogy itt ezen a szakaszon lenne a legmélyebb, azaz 1300 méter, de azért ez se semmi. Itt tekerünk a világ második legmélyebb kanyonjában, alattunk a Tara, amit „Európa könnye" néven is emlegetnek, felettünk pedig a kék ég, az eső elmúlt már.
Micsoda dolgokon múlik az ember lelkiállapota, egy órája még dühös voltam az időjárásra, most pedig süt a nap, tele a hasam, és gyönyörű a táj. Na és persze nem mellékesen: haladunk! Ezek azok az érzések, amiért érdemes volt nekiindulni egy ilyen útnak! Még ha máskor - lásd néhány órával ezelőtt - nagyon kemény és kegyetlen tud lenni a túra. De hol van az már, azóta egész szépen megszáradtam, a lastexemnek már csak a bokája vizes. Ezt sem gondoltam volna nemrég, hogy ma még megszárad valami ruhám. 
Nagyon élveztük ezt a szakaszt, nem bírtam megállni, hogy ne készítsek újabb videókat, bár tudtam, hogy rengeteg kép elől elveszi a helyet a memóriakártyán. Aztán kitaláltam, hogy 1 perces hangos jegyzeteket készítek a képek mellé, ilyet is tud a kis Canon gép, bár nem értem, miért csak 1 percet tud rögzíteni egy képhez. A kanyon csodaszép, lent a Tara hihetetlen türkiz színe, és néhol hatalmas sziklák tornyosulnak fölé. Mi pedig itt vagyunk ennek az egésznek a közepén. Sok az apró alagút, de olyan is van, hogy csak egyszerűen az út fölé 
nyúlik a szikla. A forgalom igen csekély, amin magunk is meglepődtünk.
Na majd Mojkovactól, onnan főúton haladunk, az már biztos zsúfolt lesz. Ahhoz azonban el is kell jutnunk oda, ami valószínű már nem lesz meg ma. Dobrilovina kb. a Tara híd – Mojkovac szakasz közepén van, egy kolostort is jelöl ide a térkép, sőt már útjelző táblákon is láttuk jelölve, szóval biztosan találunk ott valami jó kis helyet a sátrazáshoz. Persze attól is függ, hogy megállunk-e már ott táborozni, hogy mennyire lesz sötét, mire odaérünk, mert sajnos hamarosan szürkülni fog, már elmúlt 6 óra. Néhány házat pillantunk meg az út szélén, talán meg is érkeztünk Dobrilovinába. Egy kiskutya szalad oda hozzánk, Bander megdögönyözi, amit szemmel láthatóan nagyon élvez a kis állat, boldogan körbeszaladgál minket, aztán visszasprintel a házhoz, mint akit puskából lőttek volna ki. Mi meg ismét jót nevetünk.
