Kerékpárral Athénig

Egy gátnál megállunk egy percre, itt kezdődik a következő víztározó, ez is hosszan nyúlik el a völgyben, a térkép szerint egészen a hegyek végéig tart. A víz jobb partján haladunk, szépen szintbe visz az utunk, gyors tempóban faljuk a kilométereket, és közben beszélgetünk Banderral. Autók nincsenek nagyon, talán 5 percenként ha jön egy-egy. Újra haladunk, és ez jó érzés. Még csak délelőtt van, még alig indultunk el, de máris megtettünk egy húszast, és még előttünk az egész nap. A táj gyönyörű, a távolban Albánia felé még havas tetejű hegyek is látszanak a kék ég alatt.
Bandernak ma sem sikerült rendesen felpókoznia a sátrat a csomagjai fölé, ezért 5 percenként hátra kell nyúlnia, és megigazítani az ekkora már igencsak oldalra dőlő sátrat. Én kiáltozok mindig előre neki, amikor már nagyon le akar esni, hogy „Bandeeer, Sátor!" – és ő már tudja, hogy jobb kézzel hátra kell nyúlnia, és visszatolni a sátrat a csomagok tetejére. Az egész talán annyira nem zavarna, ha nem az én sátram lenne. Persze Bander azzal jön, hogy elszakítottam a pókunkat Montenegróban, ez részben jogos érv, de nem hiszem el, hogy pont amiatt az egy pók miatt nem lehet rendesen rögzíteni azt az istenverte sátrat. De ha Bandert nem zavarja, hogy 5 percenként meg kell igazítania, akkor engem sem. „Jó az úgy…"
A táj elképesztő, a tó felett halad végig az út, látjuk a távolban, ahogyan ki van vágva a hegyoldalból. Az egyik tóba betorkolló völgy felett egy kis hídon halad át, most még csak messziről látjuk, de talán egy kilométer sincs, és mindjárt át is hajthatunk rajta.
Előttünk a távolban nem látni már hegyeket, csak nagyon távol a horizonton, de azok már az Ohridi-tó mögött lesznek. Odáig már nem kell eltekernünk, mindjárt a tónál leszünk. Egy apró fölfelében kiérünk a völgyből a nagy laposra, innen már max. 10km és ott vagyunk a tónál.

Bander bringája egyszer csak egy hangos, fémes kattanást hallat valahonnan a hátsó kerék tájáról. Nem látjuk, mi lehetett az, a kerékpár gurul tovább, így reméljük nincs baj, talán csak valami a helyére kattant… De nem, sajnos nem így van, hamarosan nyolcast fedezek fel a hátsókerekében. Megállunk, oldalára fordítjuk a gépet, Bander sorra megfogdossa a küllőket, és az egyik a kezébe marad, kitört. Hát ez volt az a kattanó hang. Ez szívás. Ugyan van nálunk küllőkulcs, de ennek most nem állunk neki, mert pótküllőnk viszont nincs. A nyereg is félig el van törve a biciklin, ezért úgy döntünk, megpróbálunk begurulni törött küllővel Strugáig, ahol remélhetőleg találunk majd ilyen cuccokat. Ez az első nagyobb város az Ohridi-tó partján, és már igazán nem lehet messze. Ott majd keresünk valami kerékpárboltot, vagy szervizt. Addig viszont inkább én viszem a sátrat, hogy tehermentesítsük Bander hátsókerekét. Úgy látszik túl sok volt neki ez a teher. Bander kerékpárja – egy Merida Crossway – új darab, édesapjáé, és talán ha néhány száz kilométert, ha gurult ezelőtt az út előtt. Magyarul nincs még betörve, ami elromolhat rajta, az még nem romlott el, nem tört el, hanem épp most teszi azt, lásd tegnap a nyereg, ma pedig ez a küllő. Azon nevetünk, hogy mit fognak szólni a kerékpárboltban, ha majd garanciával visszaviszik ezt a bringát az út után leharcoltan? Kérdezik majd: Mit csináltak ezzel a szegény bringával, hol jártak vele?! – Albániában, Macedóniában, és még hol nem… :)

Részemről nagyobb volt az ijedtség a kitört küllő miatt, Bander vígan gurul tovább nyolcassal a hátsójában, még így is ő megy elöl. Áthajtunk egy nagyobb településen, majd egy hosszabb egyenes szakasz után keresztezünk egy főutat, ami után már Strugában találjuk magunkat. A központba beérve megállunk egy banknál pénzt váltani. Gondolkodunk, hogy mi legyen, mennyi pénzt váltsunk. Végül úgy döntünk, 50 Euróért veszünk dénárt, ahogy a dolgok most állnak, nem valószínű, hogy ma elhagyjuk Macedóniát, és a kerékpárt is meg kell még csináltatni, ami bizonyára nem lesz olcsó, és biztos, hogy csak készpénzben fizethető majd. Másodikra sikerül eltalálni az intézményt, ahol az Eurónkat kicserélik Dénárra. Most jó, hogy Viola megírta az árfolyamot, így tudom, hogy nem jártam rosszul, amikor az 50 Euróért 3071 macedón Dénárt kaptam.
Na de lássuk, mire megyünk a pénzünkkel! Alig gurulunk tovább pár száz métert, a zsúfolt élettel teli kis utcán, és egy sportboltra leszünk figyelmesek. Pontosabban az üzlet előtt parkoló tucatnyi eladásra váró kerékpárra. Sajnos nem az az igazi kerékpárbolt volt, csupán azt is árultak. Azért hamarosan sikerült találni egy srácot, akinek pár perc múlva megjelent egy cimborája egy BMX-el, és elvezetett minket egy néhány utcával odébb lévő kerékpár szervizbe. Itt egy bácsika szerelt kerékpárokat egy garázs előtt, a srác fordított nekünk, és elmondtuk, mi a baj. Egy új nyereg kéne, mert a régi eltört, illetve van ez a friss, küllő problémánk. Rögtön neki is látott az emberünk, nem telt el 5 perc sem az érkezésünktől, Bander bringája máris a tetejére volt állítva, persze a csomagokat előtte levettük. :) Boldogok voltunk, hogy a problémánk megoldódni látszik.
A kerékpárszervizzel szemben egy netcaféra lettem figyelmes. Kapcsoltam, és befizettem 40 percre 20 dénárért. Ez most nem is jöhetett volna jobbkor, hiszen most úgyis várnunk kell a kerékpárra. Bander addig olvas a bringák mellet. Én bemegyek, átállítom a macedón billentyűzetkiosztást magyarra, megnyitom a gmail-t, és elkezdek írni, és írni, és írni… Imádok írni, gondolom erre már rájött az, aki itt tart a történetben. A netcaféban csak 40 percem volt, de ez a 40 egy percnek sem tűnt. Pláne, hogy közben kedvencebbnél kedvencebb dalaim szóltak. Nagyon jólesett írni, sok-sok embert belevettem a CC-be, és leírtam nekik, amit csak tudtam 40 perc alatt. Albániát, Montenegrót, Boszniát, és Horvátországot… Na meg persze Macedóniát, a mai történéseket, és hogy Bander most ott van az utca túloldalán a kerékpárszervizben. A végére teljesen önkívületi állapotba kerültem. Annyira, hogy elfelejtettem megnézni az outdoor blogon a hozzászólokat, pedig anyukám sms-ei alapján ott rengetegen bíztattak, és szurkoltak nekünk. Miután erre figyelmeztett Bander, visszarohantam a netcaféba, 5 percre bekapcsoltak nekem ingyen egy gépet, szaladtam fel az outdoor.blog.hu-ra, és olvastam az addigra már 18 hozzászólás volt a bejegyzés alatt, a napi tudósítások mellett rengetegen drukkoltak nekünk. Szájmon, Zsuzsi, Orsi, Ád, Eszter, Bander apukája Gyula, CsigaPapa, Stavi, PusiZoli… Köszönjük, hogy írtatok, jó volt olvasni nagyon! Írtam is vissza pár sort, csak röviden, hogy Gyula bringája most épül fel romjaiból és hogy köszi a bíztatást.
Mire végleg kikászálódtam a netcaféból, már majdnem végzett a mester a biciklivel. Bander szép új piros nyerget kapott, és a hátsókerék centírozását épp most fejezi be az emberünk. A következő meglepetés fizetéskor volt. Összesen 280 dénárt kért az öreg a szerelésért, és a nyeregért. Ez kb. 1200 Forint. Örültünk neki nagyon, meg kicsit nem is. Mit kezdünk most ennyire rengeteg dénárral? Kicsit elnéztük, amikor 12000 Forintnyi Euróért váltottunk Dénárt. Persze soha ne legyen nagyobb bajom annál, hogy nem tudom elkölteni a pénzem. Ideje tehát kicsit lazulni, kicsit "nyaralni", nem csak a sátor előterében virslit sütni a gáz felett a vaslapon, miután letekertünk százakárhány kilométert aznap. Újra jók a gépek, nincs nyolcas Bander kerekében, új nyerge van, előttünk van még a nap, Struga, Ohrid, és a kilométerek, ki tudja, meddig.

Úgy döntünk, hogy valahol tolunk egy pizza-sör kombót, mert már igazán megérdemeljük, a nyakunkba maradt rengeteg dénárt is el kell vernünk valahogy. Ám legyen, visszaváltani ugyan nem fogom, egyszer tekerek ki Athénba, most vagyok az Ohridi-tó partján, most kell élni, spórolni ráérek máskor. Megköszönjük a segítséget a bringaszervizben, búcsúzóul még kapunk friss vizet a palackjainkba, és már kint is vagyunk Struga utcáin újra. Vidáman, boldogan, újra nyeregben - ép nyeregben. Kitekerünk egyenesen a tó felé, egy körforgalomnál balra fordulunk, a parttal párhuzamosan hajtunk, nyaralók, és vendéglők tömkelege körülöttünk. Szép hely ez az Ohrid! Csak kéne találnunk egy jó és olcsó pizzériát. Néhány száz méter múlva a Fekete Drin folyóhoz érkezünk. Konkrétan a kezdetéhez, ugyanis itt folyik ki az Ohridi-tóból. Csodás! Továbbhajtunk kelet felé a tó mentén, hamarosan eltűnik körülöttünk a város, csak mi maradunk a tóparti úton. Ez sem tart soká, nyaralók következnek.

Itt egy igen pompás kerthelységgel csalógató étterem csábításának engedünk. Már túlhajtottunk rajta, mikor Bander kérdi, hogy láttam-e, amit ő látott? Gyönyörű yorkshire gyep, tuják, és asztalok, rálátás a tóra, és az egész étterem úgy néz ki, mintha csak egy egyszerű ház kertjében lennél. Visszafordulunk, megnézem én is, és hamar úgy döntünk, hogy itt most megebédelünk. Letámasztjuk a bringákat egy fának, és keresünk valakit odabent a házban, aki kiszolgál minket. Egy németül beszélő nő végre előkerül valahonnan, kérünk egy-egy sört és étlapot. Végre egy kis szusszanás, kellenek az ilyen pillanatok. Túl Albánián, hideg sört kortyolgatni a napsütésben, Macedóniában, az Ohridi-tó partján. Tegnap még az borzalmas albán utakat róttuk, most pedig már túlvagyunk az egész országon, sőt azóta még egy kerékpár szervizelésen is. Halat rendelünk, majd mikor kihozzák, hozzá még egy 0,33-as sört. A hal gyönyörű rózsaszín húsú, könnyen kibontható a szálkás részekből, ízletes a sült krumplival, a hagymával és a salátával. Nem vagyok egy nagy zöldségevő, de most minden salátát felfaltam a néhány szelet paradicsomot leszámítva. A hagyma ez alól kivétel, azt otthon sűrűn fogyasztom, de mióta elindultunk, nem éreztem az ízét. Pedig mit nem adnék egy jó kis lilahagymás zsíros kenyérért. 100 Forintot a hétfő esti kedvenc kocsmánkban - majd, ha egyszer sokára hazaértünk. De hol vagyunk még ahhoz... Talán már félúton. Ami azért jó érzés.
Egy szürke macska tűnik fel a fűben, nyílván hozzászokott már, hogy itt fejedelmi falatok potyognak az asztalokról. De nekünk a halból már csak a szálkák maradtak, sorry barátom! Fizetünk, jó sokat, nem volt egy olcsó hely ez az étterem, 1080 dénár a számla, több mint 4000 Forint. Bander kicsit szentségel, igaza van, ez most sok volt, de ez van. Egyszer élünk, most behajtották rajtunk, amit a kerékpárszerviznél nem. Mondjuk a jótevőnk jobban megérdemelte volna, de ez most már mindegy. Igaz itt is kedvesek voltak velünk az éttermesek, mondjuk először olasznak, majd németnek néztek minket, valószínű nem sok magyarral találkoztak még.