Kerékpárral Athénig

Kicsit felhősebbre vált az idő, felveszek egy melegítőt, mert egy fúj a szél is, és így már hűvös van a rövid ujjúhoz. A part mentén gurulunk tovább Ohrid felé, áthajtunk egy elhagyott strandon, majd tovább a tó melletti szervizúton. Majd vissza az étteremhez: Bander otthagyta a telefonját a töltőn, még érkezéskor kért egy konnektort, bedugta a mobilját, és sikerült megfeledkeznie is róla. Mindegy, ezen a plusz két kilométeren már nem múlik semmi. Én vissza se hajtok csak a strand kerítéséig, ahol megvárom a cimborámat, majd hajtunk tovább. Ohridig semmi különös nem történik, könnyedén tekerünk a tó mellett, egy idő után már egy magasabb rendű úton, de még mindig nem a főúton. Elhajtunk egy repülőtér mellett, majd megérkezünk a városunkba. Szóval Struga, és Ohrid között végig lehet hajtani úgy kerékpárral, hogy nem használunk magasabb rendű utat.

Ohridba érve megálltunk egy kisebb élelmiszerboltnál, és Bander bevásárolt ezt-azt, amíg én kint vigyáztam a bringákra. Lett kenyerünk, sörünk, és mindenféle egyéb finomságunk, például pulykamell szeleteink! Este megsütjük a grilllapon, ha sikerül… :)
Ohrid egy pezsgő turistaközpont, apró félhenger alakú cseréppel rakott tetejű mediterrán házakkal, minden második sarkon apró minareteket látni, a belváros fényes sétálóutcái pedig tele vannak emberekkel. Érzésre haladunk, jobbra tartunk, és nem vétjük el, hamarosan kikeveredünk a tó partjára. Egy szép kis parkocska szélén ülünk le egy padra, előttünk a tó, mellettünk pedig tizenéves turisták szállnak be sorra a taxikba, hogy négy keréken juthassanak be az óvárosba. A kis sorompó mindig nyílik, és egy újabb teli taxi tűnik el a szűk kis utcákban. Mi pedig ülünk a padon, izomtibor pudingot eszünk, és hideg sört iszunk hozzá a másfél literes műanyagpalackból. Süt a nap, és meleg van, hirtelen szinte túl meleg is. A tó, és a városka ezen környéke tényleg csodaszép, nem véletlenül nyüzsögnek mindenfelé az idelátogatók. Ohrid egy turistaparadicsom. Hamarosan mi is összeszedelődzködünk, hogy felkeressük a nevezetességeket. Van némi infónk Ohridról, van néhány híres templom a dombon, egy amfiteátrum, és egy erőd is. Utóbbiról lemondunk, de az első templomhoz máris kilyukadunk. Hátulról kerülünk, felkapaszkodunk néhány kis utcán, és máris fentről csodálhatjuk az épületet, a háttérben a tóval. Mellettünk egy nénike ruhákat tereget a teraszán, bólint nekünk, és mosolyog. Biztos látszik rajtunk, hogy nem a szomszéd faluból jöttünk át megcsodálni ezt a templomot, ami fölött ő él a dombon. A város maga is hangulatos, Gardában láttam utoljára ilyen kis keskeny hangulatos utcákat. Elindulunk egy meredek utcán felfelé, toronyirányt visz neki a dombnak, biztosan odavezet a másik templomhoz, hiszen a taxik is itt hajtottak fel az előbb.
Az utca jó meredek volt, de valahogy mégis meg tudtuk tekerni, bár néha már nagyon nyöszörgött a hátsókerék a macskakövön, valószínű ki is pörgött volna, ha nincs rajta a teher. Odafent nem egy másik templom jött szembe, hanem az amfiteátrum. Na nem akkora, mint nekünk Óbudán, ahol a diplomaosztóm volt, de azért ez sem kutya, sőt éppenséggel sokkal jobban megmaradt, mint amaz. Na de haladjunk tovább: átgurulunk egy kapun, és máris ott találjuk magunkat a kis templomnak az udvarán, amit már annyit láttam képeken. Hát, nem rossz, meg kell hagyni, ez a virágból készült lugas és az egész dombtető ezzel a kilátással, tényleg pazar. Az egész városkának van egy nagyon jó hangulata, a meredek macskaköves utcák, a mediterrán háztetők, ezek a téglázott oldalú templomok, a szintén mediterrán cserepezéssel… és mindez alatt ott terpeszkedik az Ohridi-tó! Szóval Ohrid jó hely, na! Ennyi viszont pont elég is volt belőle, ezért Banderral úgy döntünk, ideje továbbállni. Legurulunk egy kisebb parkon át vissza egy nagy kereszteződésig, hát kapaszkodtunk a fékekbe rendesen. A főútnál amíg a lámpára vártunk, egy fickó leszólított minket angolul, kérdezte honnan, s hová, elmondtuk, mire kérdezte, hol alszunk ma este? Szállásügynök volt… Mondtuk, hogy Sorry my Friend, ott alszunk, ahol ér az éjszaka, we already have a reservation in the Open Sky Hotel! :) Az utolsó kereszteződésnél még láttunk egy tök jó kifőzdét, Bandernak kicsit fájt szíve, szívesebben evett volna itt a méregdrága halas, macskás, tóparti hely helyett, de hát most már ez van. Kár ezért egy másodpercet is bánkódni, majd bepótoljuk a kifőzdés-hamburgeres-gyrosos kajálást máskor valahol.

A várost egy hosszú egyenes kivezető úton hagytuk el, majd következett a kaptató, amitől így utólag talán túlságosan is tartottunk. A terep a következőképpen nézett ki előttünk. A tó 688 méter magasan van, tehát kb. innen indultunk, vár ránk először is egy kb. 1200 méter magas Bukovo nevű hágó, majd legurulunk egy Resen nevű településre 800 métere, végül a Pelister Nemzeti Parktól északra egy újabb 1200 méter körüli hágó vár ránk, aminek a túloldalán már csak Bitola városa van a görög határ előtt. Persze azt tudtuk, hogy idáig már valószínűleg nem fogunk eljutni. Szóval nekileselkedtünk az emelkedőnek. Nem volt olyan vadul meredek, mint vártuk, és mivel ez a nap eddig eléggé csak lötyögéssel telt, most olyan éhesen faltuk a kilométereket, mint az előbb a halat az Ohridi-tó partján. Jól tudtunk haladni, éreztük hogy emelkedik, mégis 20km/h felett hajtottunk. Ettől aztán teljesen megrészegültünk, és még jobban raktuk neki. Jött egy rövid alagút, itt már Bander el is húzott tőlem. Most nem zavart különösebben, tudtam, hogy legkésőbb a hágóban úgyis megvár, hajtottam a saját tempómban, ami így sem volt lassú. Egy bácsika hajtott előttem valami világháború előtte bringával, egész szépen nyomta neki, csak úgy araszolva tudtam leelőzni, aztán persze hátrafordultam, és lefényképeztem a macedón barátomat. Kicsivel később le is fordult egy faluba. Csodálkoztam, hogy volt képes így rakni neki a fölfelében váltó nélkül, ennyi idősen… Nagyon komoly látvány volt a bőrkabátjában, a fehér ingjével, kék baseball sapkában, napszemüveg, bőrszatyor a kormányon. Hogy honnan szökhetett, el sem tudom képzelni. Nem is próbálkoztam vele többet, csak raktam fölfelé a szép dombok között, és piszkosul élveztem. Szép dombok… Mindegyik magasabb a Kékesünknél! Nézem a gerincet, hamarosan föl kell már, hogy érjek, elfogynak a hegyek előttem. Még egy nagy kanyar, és igen, vége, jobb oldalt egy kis faház, Bander bringája le van támasztva mögötte, Bander sehol. Persze mit csinál az útitársam a hágóban, hát a dolgát végzi… Az igazi sportember felcipeli a hegyre a ballasztot, és csak ott szabadul meg tőle! :) Itt egyébként egy hatalmasat nevettünk, úgy látszik a magaslati levegő mindig ilyen hatással van ránk. Történt ugyanis, hogy elővettük az édességes szatyrot némi erőt meríteni belőle a továbbiakhoz. Bander még az ohridi boltban bevásárolt mindenféle csokoládét és kekszet, betoltunk ketten egy henger zselés-csokis piskótatallért majd Bander őrülten keresgélni kezdett a szatyorban. Végül kiemel egy üres csokispapírt: Te megetted nélkülem a Cicipastát?!? Hogy mit? Én megettem valamit, de nem néztem meg, mi volt rá írva... A tortaszelet szerű csokiból kettő volt, egy mogyorós, amit már befaltam, és egy epres, amit Bander végül csak megtalált, ez az Ő Cicipastája! Tudom, ez most talán nem hangzik olyan viccesnek, de mi igen jól mulattunk ezen a néven ott a hágóban. Még le is fényképeztem, ahogy Bander felfalja a Cicipastáját.

A hágóból a lefelé elég őrült tempót gurultunk, több percen át 50-55-el száguldottunk lefelé a mi oldalunk dupla sávos úton. Betonlapokból volt kirakva, így rendesen kapott az elsővilla, de hál isten bírta a kiképzést. Persze hamar meg is érkeztünk így Resen-be. Az út csalóka módon először dél felé kanyarodott, és csak aztán jött az elágazás keletnek, Bitola felé, ez volt a mi utunk. Persze mivel résen voltunk, így nem lett baj. Sőt előtte egy közértben még ektivitiznünk is kellett. Ugyanis közeledett az éjszaka, és a hússütés ideje. Fűszerünk, vagy sónk viszont egyáltalán nem volt hozzá.
A cukorra rá tudtunk mutatni, ezt értették is, viszont sehogyan sem tudtuk elmagyarázni, hogy nekünk nem cukor kell, hanem só (Nooot sugar! Saalt! Salt!), és főleg nem egy kiló, hanem egy maréknyi. Végül úgy tűnt, megértették, leesett a tantusz, egy éppen ekkor ott vásárló bácsikával kooperációban sikerült kitalálniuk, mi is a szívünk vágya, boldogan nyújtotta át a boltos néni a kis zacskó sót. És még pénzt sem fogadott el érte! Lám, ebben az országban is kedvesek az emberek. Ki hitte volna… Tova gurultunk, de pár méter után Bander gyanút fogott. Árpesz, vedd csak elő azt a zacskót, kóstoljuk meg! Áááááá, cukrot kaptunk!
Betértünk egy újabb kis boltba, itt is próbálkoztunk, de láttuk, hogy reménytelen, felismerni pedig képtelenség volt számunkra a polcokon a mindenféle pakkok között a sót. Az ételízesítőt viszont megtaláltuk, így végül kénytelenek voltunk egy csomag vegetát venni. De ami ennél még jobb volt, találtam egy nagy zsák, kb. 2 kilónyi selejtes, küllemhibás narancsos piskótatallért. Potom pénzért meg tudtuk vásárolni, ennél finomabb szénhidrát utánpótlást el sem tudok képzelni, na és persze ki a fenét zavar, ha mindkét oldalára került a csokoládéból?!

Az utunk viszont nem csokis piskóta, hiszen újabb hágó vár ránk, magasságra nem sokkal alacsonyabb, mint az előző, épp csak Resen volt talán 100 méterrel magasabb, mint Ohrid. Először egyenesen a 2601 méter magas Mount Pelister felé hajtunk, majd egy derékszögű kanyar után elkezdjük szépen megívelni északról. A Bukovo hágóból nézve az előbb még csúnya felhők gyülekeztek errefelé, most sem sokkal derűsebb a helyzet, meg is állok az út szélén, felhúzom az esőhuzatokat hátul a csomagokra. Hála az égnek, potyára! Bár nagyon lógott az eső lába, de végül csak nem rúgott belénk. Sőt, hátulról sütött ránk az éppen lemenő nap, körülöttünk mindent aranyba festve az amúgy borús, sötétedni kezdő tájban. Az emelkedő kicsit meredekebb volt az előzőnél, itt már nem virgonckodtunk 20 km/h felett, viszont most felfelé volt duplasáv, és tökéletes minőségű aszfalt. Ami egyrészt jó volt, mert volt helyünk az autók mellett, másrészt kicsit autóútra emlékeztetett a szigorú szalagkorlátokkal a két oldalán, aminek nem örültem. Bander ismét elhúzott tőlem, de most annyira nem szakadtam le, és az út is jobban belátható volt, így nem tévesztettük egymást szem elől. Végül csak megmásztuk ezt a hágót is, hát sikerült! Szépen haladunk a mai napon, ez így holnap Görögország lesz, méghozzá már délelőtt! :)