Kerékpárral Athénig

A hágóból a lefelé elég őrült tempót gurultunk, több percen át 50-55-el száguldottunk lefelé a mi oldalunk dupla sávos úton. Betonlapokból volt kirakva, így rendesen kapott az elsővilla, de hál isten bírta a kiképzést. Persze hamar meg is érkeztünk így Resen-be. Az út csalóka módon először dél felé kanyarodott, és csak aztán jött az elágazás keletnek, Bitola felé, ez volt a mi utunk. Persze mivel résen voltunk, így nem lett baj. Sőt előtte egy közértben még ektivitiznünk is kellett. Ugyanis közeledett az éjszaka, és a hússütés ideje. Fűszerünk, vagy sónk viszont egyáltalán nem volt hozzá.
A cukorra rá tudtunk mutatni, ezt értették is, viszont sehogyan sem tudtuk elmagyarázni, hogy nekünk nem cukor kell, hanem só (Nooot sugar! Saalt! Salt!), és főleg nem egy kiló, hanem egy maréknyi. Végül úgy tűnt, megértették, leesett a tantusz, egy éppen ekkor ott vásárló bácsikával kooperációban sikerült kitalálniuk, mi is a szívünk vágya, boldogan nyújtotta át a boltos néni a kis zacskó sót. És még pénzt sem fogadott el érte! Lám, ebben az országban is kedvesek az emberek. Ki hitte volna… Tova gurultunk, de pár méter után Bander gyanút fogott. Árpesz, vedd csak elő azt a zacskót, kóstoljuk meg! Áááááá, cukrot kaptunk!
Betértünk egy újabb kis boltba, itt is próbálkoztunk, de láttuk, hogy reménytelen, felismerni pedig képtelenség volt számunkra a polcokon a mindenféle pakkok között a sót. Az ételízesítőt viszont megtaláltuk, így végül kénytelenek voltunk egy csomag vegetát venni. De ami ennél még jobb volt, találtam egy nagy zsák, kb. 2 kilónyi selejtes, küllemhibás narancsos piskótatallért. Potom pénzért meg tudtuk vásárolni, ennél finomabb szénhidrát utánpótlást el sem tudok képzelni, na és persze ki a fenét zavar, ha mindkét oldalára került a csokoládéból?!