Gyönyörű helyeken kerekezünk, mellettünk elszórtan fenyőfák, és törpefenyők a töbrös, dimbes-dombos terepen. Itt aztán lehetne tájfutni, mindenki elveszne a finomdomborzatban. Kicsit emlékeztet ez a hely a Kamniki-Alpokban található Velika Planina fennsíkra, bár ez még annál is durvább, mert itt a havas hegyek közvetlen mellettünk vannak. Az egyik egy kis toronnyal a tetején épp előttünk, ennek az oldalába kell majd feltekernünk, látszik is az út innen. Megpillantunk valamit a levegőben, Bander hívja fel rá a figyelmem, azt találgatjuk, mi lehet az, először sasra gondolunk, de aztán olyan mozgást ír le, amire egy sas nem lenne képes. De nem is mozog, inkább csak lebeg. Most meg már csillog is. Ez csak egy ufó lehet, semmi más. Ereszkedik, leszáll, most mozdulatlan marad a fűben, nincs 100 méterre tőlünk. Ekkor már mind a ketten megálltunk, én voltam a gyorsabb, fogtam magam, és lerohantam a törpefenyők között, megnézni, mi az, amit látunk. Egy versenymotor. Lufiból. Pontosabban nem lufi volt, csak egy kb. fél méter széles motor alakú fólia játék, vagy nem is tudom, minek nevezzem. 
Már lukas volt, mégis vitte a szél, képes volt lebegni, mert annyira nem volt súlya. Felvittem megmutatni Bandernak, először nem tudtunk vele mit kezdeni, így otthagyni mégsem akartuk, mert az szemetelés, felpókozni meg nem tudtuk hová, ahhoz túl nagy volt. Pedig jól jött volna egy motor… Végül egy méretes kővel a tetején otthagytuk az út szélén, majd jó lesz valakinek. A táj valami elképesztő, az út egyre jobban kanyarog, ahogy közeledünk a hegyünkhöz, a mai utolsó felfeléhez. Nehéz leírni. Minden úszik a napban, ami a hátunk mögül süt. A hófoltok is gyarapodnak, gyönyörű fenyőerdőben tekerünk.
Bander megpillant egy terepjárót néhány kanyarral feljebb lefelé jönni a hegyről. Ez lesz az első autó Trsa óta, amivel találkozunk. Amikor szembejön, megáll mellettünk a keskeny úton, a sofőr egy katonaruhás fickó, szerbül beszél hozzánk, érdeklődik, mosolyog, mindenfélét kérdez, persze mi nem sokat értünk belőle a Mala Crna Gora-n kívül. Utóbbira bőszen bólogatunk, hogy igen, ott van a hátunk mögött, és oké az út is odáig. De úgy tűnik, emberünk nem erre volt kiváncsi. Megcsillan a szeme, és elkiáltja magát: Ááááá, rakija! Egy pillanatig nem értjük, aztán meglátjuk az üveget, amiben látszatra akár víz is lehetne, de biztosan nem az, mert akkor nem kínálná ilyen lelkesedéssel. Először Bander húzza meg, aztán én. Ez bizony tüzes nem kicsit. Megjárta a kört az üveg, még ennivalóval is kínál, de azt már nem fogadjuk el. Aztán egy pólót mutat egy felirattal, ettől még lelkesebb, mint a rakijától, persze fogalmunk sincs, mit takar a felirat: koszmet je szrpski. Itthon aztán egyik első dolga volt Bandernak utánakérdezni Oszi barátunknál, a mondat annyit tesz: Koszovó Szerbiáé. Később egy cikket is találtunk az indexen, ami arról szólt, hogy két embert megvertek, mert ilyen pólót hordtak Koszovóban. Reméljük nem az emberünk volt, és az anyósülésen ülő cimboráját. Búcsút veszünk a rakijás terepjárós barátainktól, és folytatjuk az utat felfelé. Most már igen meredek, 10-nél gyorsabban nem nagyon tudunk haladni. Egy hajtűkanyar után ráfordulunk arra a hosszú egyenes kaptatóra, amit odalentről láttunk. A távolban a nap alatt ott csillog Crna Gora, és a fennsík,
ami még mindig úszik a fényárban. A nap még egész távol van a horizonttól, a végén még az is megtörténhet, hogy ma nem sötétedik ránk. Már nem lehet sok hátra a fölfeléből, aztán a hágó, vagy nyereg, vagy nem is tudom hol fog véget érni, de onnan már csak gurulni kell Zabljak-ig. Jólesik ebbe belegondolni. Nem lehet több 100-150m szintkülönbségnél, ami még előttünk van. Ráadásul a rakija is megcsapott derekasan, először még bántam is, hogy csak egy nagy korttyal húztam belőle, de most már örülök neki. Jobbra hófal, és hegyoldal, balra alattunk a már hátunk mögött hagyott gyönyörű fennsík, felette a lemenő nappal. Pazar. Örömömben belehajtok a hóba, ott ahol nem túl magas. Az első kerék belefúródik, és megállok. Leszállok, de a gép ott marad állva a hóban. Ez vicces látvány, úgyhogy hátrakiáltok a barátomnak, hogy jöjjön utánam a hóba. Ő is belehajt, most már egymás mellett áll a két gép első kerékkel a hóban. Persze ezt nem mulasztottam el lefényképezni, sőt még a sisakokat egymásra téve egy fotóállványt is készítünk, aminek a tetejéről időzítővel készített képeken már mi is rajta vagyunk. Talán ez a kép éppen jó lesz majd a borítójára annak a füzetecskének ami majd erről a kalandról fog szólni, amit majd nagy lelkesedéssel készítek el, fényképekkel, összefűzve, a nagyszülőknek, és az összes rokonnak aki örül neki, karácsonyi ajándéknak. Ha odaérünk valaha Athénba, ha végigcsináljuk, ha hazajutunk, és ha sikerül leírni majd ezt a rengeteg élményt. Na de ahhoz tovább kell haladnunk, ma még illene eljutnunk Zabljakig. 
Lassan az út kelet felé a fordul, a hegy északi oldalában haladunk, árnyékba borul az út, szemközt az ég alja érdekes színeket játszik, a hófal még mindig itt van balra. Videózok egy percet a fényképezőgéppel, hátha az jobban visszaadja a hangulatot, épp mikor hátrafelé fordulok, hogy Bander is rajta legyen a felvételen, kis híján egy hógolyót kapok a tarkómra. Nem tagadja meg magát a cimborám, az biztos… Már véget ért az emelkedő, kellemes tempóban haladunk, majd hamarosan elérkezik a lefelé, és őrült száguldásba kezdünk, amit részemről meg-meg szakad a fényképezés végett. Eddig nem látott hatalmas hegyek tűnnek fel a felhők között. Itt még tényleg nem érkezett meg a tavasz, mindent hó borít. A látvány csodálatos, igyekszek lencsevégre kapni mindent, mielőtt még túl kevés lenne a fény hozzá. Egy sífelvonó alatt haladunk át, ez már rajta van az én turistatérképemen is, nagyon közel lehetünk Zabljakhoz. Újra fenyőerdő jön, gyakoriak a házak is. Néhányszor elágazik az út, tippelünk, hogy merre tovább, de nem halasztom el megkérdezni azt a néhány autós, akikkel találkozunk, merre is van Zabljak. A térképet is előkapjuk, így nem sikerül eltévesztenünk a balkán legmagasabban fekvő városát, megérkezünk.
Hát megcsináltuk, itt vagyunk, lassan csak a végére érünk a mai napnak, átkeltünk a 
amíg gyalogtúrázunk a 
Reggel 7-kor kelünk, reggelizünk, majd megpakoljuk Bander hátizsákját meleg ruhákkal (sapka, kesztyű, plusz nadrág), innivalóval, és csokikkal. Irány a hegyek! A házat bezárjuk, lesétálunk a főútra, amin egy balost veszünk, máris a Crna Jezero felé tartunk. Körülbelül két kilométer a tó, néha bele-bele kocogunk, de aztán inkább a sétánál maradunk, az mégiscsak sokkal kellemesebb. A Crna Jezero, vagy ha úgy tetszik, Black Lake, vagy ha magyarul mégjobban tetszik, Fekete-tó, egy gyönyörű tengerszem a 
Még arra is gondoltam, hogy majd jól a partján sátrazunk, de ez most visszagondolva nagyon naív gondolat volt. Esetleg nyár vége felé. Kár, hogy a háttér nem látszik most rendesen, a hegyek felhőben vannak. És mi oda akarunk felmenni? Normálisak vagyunk!? Nem, különben nem lennénk itt… Kicsit túlöltöztünk, leveszünk pár ruhadarabot. Bander táskájába már a dzsekim is alig fér be, így a garbó marad a derekamon. Később biztosan jól fog jönni, ahogy elnézem a hegyeket. Egy táblán találunk valami vázlatos térképet, itt sincsenek különféle színű és formájú turistajelzések, csupán egyféle: a piros karika benne nagy piros ponttal. Viszont az elágazásokban korrektül ki van táblázva minden. Legalábbis eddig minden országban ezt tapasztaltam, ahol ezzel a rendszerrel találkoztam, remélem itt is így lesz.
Jó tempóban vetjük be magunkat az erdőbe, enyhe felfelé jó, gyönyörű fenyvesben haladunk. Banderral lehet haladni, az biztos. Kiérünk egy tisztásra, kis házikó, patak, körbe fenyőerdő, na és középen az útjelző tábla, 
Cserébe viszont elég egy kis csapás az erdőben, amin már tudsz haladni. Ez a csapás most szép meredeken kanyarog felfelé az avarosban, néhol köveken lépkedünk, vagy fák gyökerén. Az erdő illata… Ezt sem érezni ennyire közelről a kerékpárról. Megint rámtör a „világ egy nagy játszótér” életérzés, valahogy fantasztikus dolognak találom, hogy elkerékpároztunk idáig, és most gyalogszerrel vesszük be a hegységet, a .jpg)
Pár száz méter múlva (függőlegesen nézve) eltűnik felőlünk az erdő, bokros, törpefenyős dombok közt caplatunk, a dombok közt havas dolinák, a háttérben pedig hatalmas, komor sziklák, persze félig hóban, és a tetejük ködben. Nem túl fényes kilátások, de mi mégsem csüggedünk. Lesz ami lesz, megpróbáljuk, jutunk, ameddig jutunk. Ezt mondjuk annak a párnak is, akik jönnek szembe. Egy lány, és egy srác, nagyon fullos hegymászó szerkókba, dzseki, nadrág, baki, és botok, na és persze profi hátizsák, ki tudja még miféle felszerelést rejtve. Ahogy turisták között illendő, köszönünk egymásnak, majd rövid beszélgetés következik, mondjuk, hogy 
sportcipő-lastex nadrág páros, a felső öltözetről, és a súlyos hátizsákok hiányáról már nem is beszélve. Na de nyomtunk már így végig Adventure Trophy-t a lengyel Tátrában, szóval nekik sincs teljesen igazuk azokkal a méteres zsákokkal, meg a nagybakancsokkal. 
A terep egyre komolyabb lesz, sokszor hóban kell haladnunk, sőt elkezd szemerkélni is. Mélyedésből mélyedésbe haladunk, közben egyre jobban esik, és szinte már csak hóban haladunk. A nyom csupán néhány pár lábnyomból áll, nem sokan járnak errefelé. Egy szikla alatt fölöltözünk, a lastex felé kerül még egy melegítő, és felülre is felveszem a garbót, és rá a dzsekit. Irány tovább! Egy nagyobb katlan jön, jól látszik benne a nyom, ahogy lemegy az aljába, majd fel a túloldalt. És mikor felérünk, mit látunk magunk előtt: még egy katlant, egy még nagyobbat. A térkép szerint hamarosan egy elágazáshoz kell érnünk, és valóban, ahogy a következő katlanból is kiérünk, fent néhány ház fogad, és egy tábla. Ez utóbbi nem sokat segít rajtunk, a jelzést nehéz követni. El is vétjük kicsit. A térkép szerint előttünk mélyedő katlant kell megívelnünk jobbról, majd valahol szembe jobbra felkapaszkodni egy hágóba. 
A jeleket hamar elveszítjük, így érzésre megyünk, eltéveszteni nagyon nem lehet, a katlan elég egyértelmű, a hágó is, csak az út odáig. Végül megtaláljuk újra a jelzést, kicsit nagyobb ívben kerültük ki a katlan alját. A táj egyébként itt már elég érdekes. Mondhatni, hogy itt még tél van. A havazás most hál’ isten elállt, de a hegyoldalt legtöbb helyen vastag hótakaró borítja, koszos, barna hó, lehet, a Szaharából hordta ide a szél a homokot. :) 
Lent pedig a katlan aljában apró kéklő tengerszem, az összegyűlt hóléből. Mi meg itt caplatunk a katlan oldalában. Hol a hóban mélyeket taposva, nehogy megcsússzunk, és meginduljunk lefelé, hol pedig a kavicsos hordaléklejtőben ügyeskedve, nehogy kőlavinát indítsunk. Persze arra is ügyelünk, hogy kellő távolságra haladjunk egymástól, mondanom se kell, Bander tolta elől. Volt egy két meredek rész ahol bizony nem lett volna jó kicsúszni, itt mélyeket ütöttem a lábfejemmel a hóba, hogy minél jobban biztosítsam magam egy megcsúszás ellen. Fent aztán újabb hatalmas katlan tárul elénk, mint ahogy azt már a térképről tudtuk. Ezt most balról íveljük, itt már mindent hó borít, alig látni növényzetet, leginkább csak sziklák látszódnak ki a ki tudja milyen mély hóból. A nyomot néhol elmosta néhány „mini lavina”, de még jól látszik, merre is kell továbbmennünk. Most látom csak, hogy barátomon titokzokni van, vagyis olyan rövid zokni, ami alig látszik ki a cipőből. A lastex gatyája így nem ér le a zoknijáig, vagyis kilátszik a bokája. Ez így elég vicces látvány, tekintve, hogy bármerre nézünk, csak havat látunk, és a hőmérséklet se lehet sokkal a nulla felett, ha épp nem fagy.