Újabb kaptató jön a hóban, majd ismét felérünk egy kis gerincre, ahonnét egy következő havas katlan oldalában folytatódik a csapás. Vissznézve eszméletlen látványban van részünk, látszik az előző két katlan, és az oldalukban az apró csapás a fehér hóban. Mögötte pedig csak a mélység (még egy katlan, csak annak már nem látszik az alja), onnan jöttünk. Mindezt pedig körbeveszik a hatalmas sziklás hegyek. Felérünk ennek a katlannak is a tetejére, innen egy szélesebb, nagyobb, de laposabb következik, túloldalán a még eddigieknél is magasabb sziklaorom, persze alig látszik ki az alja a felhőből. Megnézzük a térképen, ezek a sziklák 2200m magasak. És ki sem látszanak a felhőből… Mi lehet a Bobotov Kukon 2522m-en?! Bander már elindult tovább a már alig látható csapáson, mikor újra indítványozom, hogy nem lenne-e érdemes visszafordulnunk.
Nem látom túl sok értelmét továbbmenni, több dolog is ellene szól, először is az, hogy sportcipőkben vagyunk, pedig itt már réges-régen mindent hó takar, és ez csak egyre durvább lesz. A mellettünk lévő törpefenyő szigeten jól látszik, hogy mínusz van, a hó ráfagyott a tűlevelekre. Másodszor azon túl, hogy veszélyes lenne a csúcstámadás, a teljesítményen kívül semmi, de semmi kilátásban nem lenne részünk. Innen legalább még látni valamit, de szemben már az a 2200-as is totál felhőben van. Harmadszor időt veszítenénk, és kockáztatnánk. Ha most továbbmegyünk, szinte biztos, hogy ma már nem lesz bringázás, azaz nem haladunk semmit a végállomásunk felé. Ha pedig valami baj történik, nem tudunk továbbmenni, végképp oda lesz a nagy project, Athén. Egyszóval mérlegeltem, és bár Banderon látszott, hogy nagyon továbbmenne, végül őt is meggyőztem. Ez nehéz helyzet volt, tudtam, hogy továbbmenne, de azt is, hogy az veszélyes lenne. Ekkor körülbelül 2100 méteren lehettünk. Kimásztunk egy közeli szirtre, készítettem néhány panorámaképet, felfaltunk egy újabb adag piskóta tallért. Készítettem egy csoportképet is magunkról időzítővel. Kicsit sajgott a szívem, a képen jól látszott, hogy mögöttünk magasabb hegyek vannak, mint ahol mi állunk. Ez mégsem a Bobotov Kuk.
Ráadásul Bandert is visszafordítottam, aki még jobban fel akart menni mint én. Másik oldalról viszont örültem, hogy sikerült meggyőznöm a barátomat, és hogy visszafordulunk. Azért ez is szép, ahová most feljöttünk, nem szabad telhetetlennek lenni. Attól még, hogy most nem lett meg a legmagasabb csúcs, igazán elmondhatjuk, hogy jártunk a Durmitorban, a tegnapi kerékpározás során csodálatos helyeken jártunk, ma pedig felmásztunk idáig két pár szakadt sportcipőben. Majd egyszer visszajövünk augusztusban, amikor egy sokkal kellemesebb arcát mutatja a Durmitor, és könnyedén megmásszuk Montenegró tetejét. Lefelé nagy mókába kezdünk, először Bander találja ki, hogy lecsúszik fenéken a havon ott ahol meredek. Persze nem akar a gatyáján csúszni, a térképet használja. Vicces videók készülnek. Előrerohanok, hogy lentről vegyem fel, ahogy lecsúszik. Lassan csúzsik a puha hóban, ahogy elhúz mellettem, gondolok egyet, és nem állítom le a felvételt, hanem Bander után rohanok. Hamar kiderül, hogy futva sokkal gyorsabban lehet haladni lefelé. Újabb nagy nevetések, rohanások, és videofelvételek jönnek, önfeledten mulatunk. Aki futott már meredek lefelében mély hóban, mondjuk egy síelés alkalmával, tudja miről regélek.
Nincs veszélyérzet, hiszen a legrosszabb ami történhet, hogy taknyolsz egy hatalmasat a puha hóba. A melegítőnadrágom túl szűknek bizonyult, nem bírta a 3-4 méteres lépéseimet a vágta közben, jó nagy részen kiszakadt a lábam között. A nadrág maga különösen nem izgat, szakadt már szét máskor is, aztán meg lett varrva.
Inkább az zavar, hogy mostantól holtteherként cipelhetem Athénig, innentől kezdve maximum pizsamának használható. Amikor otthon próbáltam könnyíteni a cuccaimon, percekig hezitáltam, hogy ez maradjon bent a cuccok között, vagy egy második lastex nadrág. Nos, most kiderült, hogy rosszul döntöttem, utóbbit kellett volna választani. Bander is veszteséget szenved, rajta a cipő szakad szét, hál’ isten nem teljesen, még tovább tud jönni benne, és talán kerékpározásra még használható is lesz. Még a térképem úszta meg a legjobban a csúszdázást, vastag tixoval lett laminálva,
ez néhol felgyűrődött ugyan, de a térkép maga egészen egybe maradt. Tudni kell, hogy ez csak egy A3-as színesben nyomtatott lap, nem adtam érte egy fillért sem, különben nem engedtem volna erre a célra használni. Ahogy lejjebb érünk két-három katlannal, újra feltűnik a nagy völgy, aminek az alján ott a kis kék tengerszem, és a bejáratánál a házak. Most süt mindenre a nap, időközben felszakadozott egy kicsit a felhőzet. Bandernak nem merem mondani, de igazából most még jobban fáj a szívem a Bobotov Kuk miatt. Bevallom, felfelé eléggé paráztam a kicsúszástól, attól, hogy megcsúszok, és elindulok lefelé a hegyen. Volt egy-két rossz élményem pár éve az évfolyamtársakkal a lengyel Tátrában amikor bizony a szerencsén is múlott, hogy nem lett baj belőle. De most ahogy így jöttünk lefelé rohanva vidáman a nagy hóba, ráeszméltem, hogy ez alaptalan volt. Ez a hó most valahogy más, mint ami ott volt. Ráadásul még a nap is kisütött… Na mindegy, a Bobotov Kuk már elúszott, ezen már kár gondolkodni is. Szembejön egy srác egyedül,
neki is profi cuccai vannak, érdeklődik a Bobotov után, elmondjuk, amit tudunk, és hogy visszafordultunk a cipők miatt. Ő volt a harmadik, és egyben utolsó turista, akivel találkoztunk a Durmitorban. Bár még nincs szezon, de ez azért akkor is kevés. Biztos vagyok benne, hogy néhány év múlva dugig lesz a hegység a hegyeket kedvelő turistákkal. Lefelé menet többször is kisütött még a nap, aminek nagyon örültem, mert színt vitt a fényképekre a kék ég. Lent Zabljak mellett még egy mestert is vágtunk, kb. 1 km-t spóroltunk a rövidebb úton. Itthon utólag újra elolvasva a Durmitorról szóló leírásokat a neten, figyelmes lettem egy 2100m magasan található Ledena Pećina nevű jégbarlangra. Ez utóbbi sokkal reálisabb célpont lehetett volna. Sajnos nem voltunk elég informáltak. Na de majd legközelebb… Ezek után legközelebb már olyan érzéssel érkezünk majd a Durmitor hegységbe, mintha csak a Tátrába jöttünk volna! Ismerős lesz.
Viszlát Bobotov Kuk! - Visszafordulunk 2100 méteren
2 komment
Címkék: hegymászás gyalogtúra hegyek nemzeti park durmitor hegység zabljak bobotov kuk
Búcsú Zabljaktól és a Durmitortól
A házhoz visszaérve azonnal levetettük a vizes cipőinket, és megpróbáltuk minél közelebb kiteregetni őket az egyetlen hőforrásunkhoz, a fürdőszobai hősugárzóhoz. A reszkessetek betörőkben helyezett el Kevin ilyen csapdákat az ajtófélfák tetején. A miénknek viszont csak a szaga veszélyes, különösen Bander cipőjének. Főzünk egy levest, aztán pakolás. Jó sokáig tart, mire mindent összerámolunk, és a biciklikre felpakolunk. Persze ennyi idő sem elég a cipőknek a megszáradásra, így marad a váltás cipő (még jó, hogy van...), a vizeset pedig felpókozzuk hátra a cuccok tetejére, néhány szintén nedves ruhadarabbal egyetemben. Mondjuk az időjárás nem éppen olyan, amitől ezek ripsz-ropsz megszáradnának, de még mindig jobb, mintha a táskában rohadnának. Közben a szállásadónk lejött hozzánk, itt tesz-vesz körülöttünk, látszik, hogy akar valamit, ellenőrizni, hogy nem vittük-e el a kályhát, vagy a bojlert, vagy nem is tudom... Bander hátsókereke lapos, ijedtség helyett gyorsan
felpumpáljuk, és már indulunk is! Na de előbb, hohóóó! Kiderül, mit is szeretne a háziúr tőlünk, megvendégelni egy rakijára! Szép... Még egy rakija, a héten már a második. Letámasztjuk a bringákat a garázs mellett, és felmegyünk az első emeletre, ahol a család lakik, a garázs, és a mi volt lakosztályunk felett. Szűkös kis nappaliban leültetnek minket a kanapéra, tévé szól, nagymama ebédet készít, a legidősebb, talán 12 éves forma lány pedig üggyel-bajjal, de fordít nekünk angolról. Először is jön a tüzes víz, erős mint a marás, persze egyből kínálják rá a másodikat, de nem merjük bevállalni, mutatjuk, hogy tekernünk kell ma még, nem szabad ittasnak lennünk. Kicsit beszélgetünk még erről-arról, látszik, hogy kedvesek nagyon, és ez az egész arra megy ki, hogy ezt ki is mutassák, és visszajöjjünk máskor is. Egy rögtönzött névjegyet is kapunk egy papircetli formájában, amire fel vannak firkantva tollal az ilyenkor szokásos adatok. Valahogy már nem tudok haragudni a fűtetlen szoba miatt.
Valószínűleg még csak rutintalanok voltak a vendéglátóink, azt is el tudom képzelni, hogy mi voltunk az első vendégeik. Lassan kéredzkedünk, ideje indulni, a bringák is ott vannak kint őrizetlenül minden cuccunkkal együtt.
De még megvannak! :) Búcsút veszünk a szállásadóinktól, és már gurulunk is... Egészen a közeli szupermarketig, ahová most én megyek be vásárolni. Veszek kenyeret, sört, egy zsák csokis kekszet, és Bander legújabb nagy kedvencét, kis banános csokikat, vagy egy tucatot. Közben odakint Bander figyelmes lesz a balkán mentalitás egyik negatív sajátosságára. Egy ürge egy telefon töltőkártyát vásárolt, miután lekaparta, és aktiválta a kódot, teljes természetességgel hajította ki az immár szemétnek számító kártyát a kocsija ablakán. Számunkra szinte felfoghatatlan, és érthetetlen ez... Pedig náluk nyílván ez a normális, ez az "elfogadott", ez még belefér. Mi pedig nem értjük, hogyan lehet az, hogy ha valahol ilyen természeti értékek vannak, akkor azt minden gátlás és rosszérzés nélkül teleszemetelik. Eddig még nem írtam erről, de elég szemetes a környék, Zabljak különösen. Csak úgy szét van dobálva minden az út szélén. Pedig azt biztosan tudják az itt élők, hogy csodálatos helyen élnek, és mégis... Na mindegy, ezen mi változtatni nem tudunk, és nem is a mi dolgunk, csupán annyit tehetünk, hogy a saját szemetünket továbbra sem dobáljuk szét.
A Zabljakból kivezető utat sikerül eltévesztenünk, pedig olyan sok lehetőség nem volt adott, mégis elindulunk a Durmitort keletről megkerülő úton. Aztán néhány kilométer múlva, amikor már nagyon gyanús az irány, és a Durmitor egyenesen tábla, megkérdezünk egy embert, merre is kell mennünk a Tara kanyon felé? Vissza Zabljakba, majd egy nagy kereszteződésnél jobbra. Aha, köszönjük! Kíváncsi vagyok, hol volt az a kereszteződés, hogy nem vettük észre. A bolt mellett közvetlenül. Mi meg nagy magabiztosan elindultunk a rossz irányba. De most már megvan a helyes út, rajta vagyunk, tábla is jelzi, Tara kanyon előre! Csak az eső ne kezdene szemerkélni...
Szólj hozzá!
Címkék: szállás kerékpár szemét durmitor hegység zabljak karija
Esőben a Tara kanyonba - A Tara híd
Egyre jobban rákezd az eső, hamar az esőkabát mellett döntünk, megállunk és felrántjuk magunkra, plusz az esőhuzat is felkerül hátra a cókmókra, ja, és sapkát-kesztyűt is veszünk, mert hideg van. Így tekerünk tovább az egyre inkább szakadó esőben. Pontosabban annyira nagyon nem is szakad ez az eső, de ez mindegy már, mert annyira azért esik, hogy két kerékpáros néhány perc alatt tökéletesen bőrig ázzon alatta. A terep lankás, még nem értük el a kanyon szélét, áthaladunk egy kisebb falun, még kanyargunk egy kicsit, majd végre elkezdődik a várva várt lefelé. Bár ekkora inkább már a pokolba kívántam az egészet, Tara kanyon ide vagy oda, mindegy, csak ne esne ez a rohadt eső! Fázom, mint az őrület, és egyre csak lefelé száguldunk, nagyokat fékezünk a hajtűkanyarokban, majd újra nekiengedjük az esőben. Teljes testemből szorítom a kormányt, és próbálom minél stabilabban tartani a gépet a pedállal is. Tudom, hogy csúszik a vizes cipőm (ma a második, és egyben utolsó pár száraz cipőm is szétázott) a pedálokon, és azt is, hogy a kerékpár se a legstabilabb szerkezet a keskeny kerekeivel a vizes úton ilyen viszonyok között. Nagyon fázom, úgy behúzom a nyakamat, hogy szinte már nincs is, elgémberedik mind a két kézfejem és az alkarom a hidegtől. A szembeszél ledobja a kapucnimat a sisakról. Ez most nem vicces, nagyon nem jó itt most. Miért pont itt, és miért pont most kell esnie?! Mérges vagyok… Ez a hülye lefelé sem akar soha véget érni, itt fogok megfagyni a bringán bőrigázva. Senki nem mondta, hogy leányálom lesz ez a túra, és én is jól tudtam, mikor kigondoltam ezt az utat, hogy lesznek ilyen szakaszok, de most mégis dühös vagyok. Bander elhúzott előre, ő szemmel láthatóan jobban tűri a dolgokat. Nekem viszont most rohadtul nem ízlik ez a szakasz, tocsog a cipőm a víztől, nincs már váltásom, ráadásul a meleg ruháim egy nagy része is épp most ázik át rajtam. Arról nem is szólva, hogy mindjárt begörcsöl a nyakam, vagy a vállam,
vagy az egész testem a hidegtől… Valószínűleg ezek azok a dolgok, amiért az emberek 99%-a nem indul útnak egy ilyen "nagyobb" kerékpártúrának.
Végre leérünk, pont a híres Tara híd mellé. Nagyon vártam ezt a hidat, de most alig tudok neki örülni. Azért lefényképezem, de arra már nem visz rá a lélek, hogy ki is menjek a közepére, és onnan is körbenézzek, fotózzak. Utólag már kicsit bánom ezt. Sebaj, majd egyszer ide is visszatérünk! Sőt, akkor esni sem fog! :) A híd egyébként 1940-ben készült el, két évig építették teljes hossza 366 méter magassága a kanyon felett 149 méter, és ott van a legnagyobb pillértávolság is, 116m. Ezeket az infókat egy a híd lábánál található emléktábláról szereztük. Na de elég a hídból, irány tovább jobbra, kelet felé, Mojkovac-nak. A térkép azt mondja, 44km, ezt talán meg tudjuk még ma csinálni. A lámpák és a láthatósági mellény újra előkerülnek, mert rögtön egy alagúttal nézünk farkasszemet.
Szólj hozzá!
Címkék: híd kerékpár eső rafting kanyon nemzeti park tara kanyon tara híd
Pihenő a Tara patak partján - Borúra Derű
Talán egy kilométert sem haladunk a hídtól, amikor egy fedett útszéli pihenőhelyet találunk közvetlenül a türkizkék Tara patak mellett. Valószínű valami rafting bázis, ám most elhagyatott, így éppen megfelelő lesz nekünk egy pihenőre. Letoljuk a bringákat a padokhoz, és levetkőzünk, feldobom a dzsekimet egy gerendára, hogy száradjon. Előkerül a gázfőző, és egy tejfölös alapú instant tészta, ezt már tegnap este is nagyon komáltam! Kibontjuk a söröket és a kekszet, ez a menü, amíg a tészta készül. Ettől mindjárt jobb lesz egy kicsit a hangulatom.
A nevetés, az étel és a sör feloldja a rosszkedvemet, lemegyek a gyönyörű türkiz színű Tara patak partjára fényképezni. Hééé, odafent a világ második legmélyebb kanyonja felett kéklik az ég? Hát kapunk ma még napsütést, lehetséges ez? Ezt el sem akarom hinni… Minek csináltam ekkora patáliát egy kis eső miatt. És valóban, mire befejezzük az evés-ivást, már fényárban úsznak a sziklaormok a kanyon oldalában. Hát vannak még csodák! Ahogy eltűnt a ború a kanyon felett, úgy szép lassan a lelkemből is. A lastex gatyámon kirakódott a pára, vicces látvány. Még az is lehet, hogy megszárad rajtam tekerés közben. Na gyerünk nyeregbe!
Szólj hozzá!
Címkék: kerékpár eső sörözés rafting kanyon nemzeti park tara kanyon
A Tara kanyon - Újra kisüt a nap!
Az aszfalt még nedves, de esni már nem esik. A táj elképesztő, majdnem a kanyon legalján visz az út, jobboldalt a Tarától, viszonylag síkon kanyarog a hegyoldalban. Hosszabb-rövidebb alagutakon hajtunk át, mire a végén kiérünk egy részre, ahová még a nap is besüt.
Pedig nincs könnyű dolga, a kanyon tényleg mély. Bár azt kétlem, hogy itt ezen a szakaszon lenne a legmélyebb, azaz 1300 méter, de azért ez se semmi. Itt tekerünk a világ második legmélyebb kanyonjában, alattunk a Tara, amit „Európa könnye" néven is emlegetnek, felettünk pedig a kék ég, az eső elmúlt már.
Micsoda dolgokon múlik az ember lelkiállapota, egy órája még dühös voltam az időjárásra, most pedig süt a nap, tele a hasam, és gyönyörű a táj. Na és persze nem mellékesen: haladunk! Ezek azok az érzések, amiért érdemes volt nekiindulni egy ilyen útnak! Még ha máskor - lásd néhány órával ezelőtt - nagyon kemény és kegyetlen tud lenni a túra. De hol van az már, azóta egész szépen megszáradtam, a lastexemnek már csak a bokája vizes. Ezt sem gondoltam volna nemrég, hogy ma még megszárad valami ruhám. Nagyon élveztük ezt a szakaszt, nem bírtam megállni, hogy ne készítsek újabb videókat, bár tudtam, hogy rengeteg kép elől elveszi a helyet a memóriakártyán. Aztán kitaláltam, hogy 1 perces hangos jegyzeteket készítek a képek mellé, ilyet is tud a kis Canon gép, bár nem értem, miért csak 1 percet tud rögzíteni egy képhez. A kanyon csodaszép, lent a Tara hihetetlen türkiz színe, és néhol hatalmas sziklák tornyosulnak fölé. Mi pedig itt vagyunk ennek az egésznek a közepén. Sok az apró alagút, de olyan is van, hogy csak egyszerűen az út fölé
nyúlik a szikla. A forgalom igen csekély, amin magunk is meglepődtünk.
Na majd Mojkovactól, onnan főúton haladunk, az már biztos zsúfolt lesz. Ahhoz azonban el is kell jutnunk oda, ami valószínű már nem lesz meg ma. Dobrilovina kb. a Tara híd – Mojkovac szakasz közepén van, egy kolostort is jelöl ide a térkép, sőt már útjelző táblákon is láttuk jelölve, szóval biztosan találunk ott valami jó kis helyet a sátrazáshoz. Persze attól is függ, hogy megállunk-e már ott táborozni, hogy mennyire lesz sötét, mire odaérünk, mert sajnos hamarosan szürkülni fog, már elmúlt 6 óra. Néhány házat pillantunk meg az út szélén, talán meg is érkeztünk Dobrilovinába. Egy kiskutya szalad oda hozzánk, Bander megdögönyözi, amit szemmel láthatóan nagyon élvez a kis állat, boldogan körbeszaladgál minket, aztán visszasprintel a házhoz, mint akit puskából lőttek volna ki. Mi meg ismét jót nevetünk.
Szólj hozzá!
Címkék: kerékpár kanyon alagutak tara kanyon
