Kerékpárral Athénig

Egyre jobban rákezd az eső, hamar az esőkabát mellett döntünk, megállunk és felrántjuk magunkra, plusz az esőhuzat is felkerül hátra a cókmókra, ja, és sapkát-kesztyűt is veszünk, mert hideg van. Így tekerünk tovább az egyre inkább szakadó esőben. Pontosabban annyira nagyon nem is szakad ez az eső, de ez mindegy már, mert annyira azért esik, hogy két kerékpáros néhány perc alatt tökéletesen bőrig ázzon alatta. A terep lankás, még nem értük el a kanyon szélét, áthaladunk egy kisebb falun, még kanyargunk egy kicsit, majd végre elkezdődik a várva várt lefelé. Bár ekkora inkább már a pokolba kívántam az egészet, Tara kanyon ide vagy oda, mindegy, csak ne esne ez a rohadt eső! Fázom, mint az őrület, és egyre csak lefelé száguldunk, nagyokat fékezünk a hajtűkanyarokban, majd újra nekiengedjük az esőben. Teljes testemből szorítom a kormányt, és próbálom minél stabilabban tartani a gépet a pedállal is. Tudom, hogy csúszik a vizes cipőm (ma a második, és egyben utolsó pár száraz cipőm is szétázott) a pedálokon, és azt is, hogy a kerékpár se a legstabilabb szerkezet a keskeny kerekeivel a vizes úton ilyen viszonyok között. Nagyon fázom, úgy behúzom a nyakamat, hogy szinte már nincs is, elgémberedik mind a két kézfejem és az alkarom a hidegtől. A szembeszél ledobja a kapucnimat a sisakról. Ez most nem vicces, nagyon nem jó itt most. Miért pont itt, és miért pont most kell esnie?! Mérges vagyok… Ez a hülye lefelé sem akar soha véget érni, itt fogok megfagyni a bringán bőrigázva. Senki nem mondta, hogy leányálom lesz ez a túra, és én is jól tudtam, mikor kigondoltam ezt az utat, hogy lesznek ilyen szakaszok, de most mégis dühös vagyok. Bander elhúzott előre, ő szemmel láthatóan jobban tűri a dolgokat. Nekem viszont most rohadtul nem ízlik ez a szakasz, tocsog a cipőm a víztől, nincs már váltásom, ráadásul a meleg ruháim egy nagy része is épp most ázik át rajtam. Arról nem is szólva, hogy mindjárt begörcsöl a nyakam, vagy a vállam, vagy az egész testem a hidegtől… Valószínűleg ezek azok a dolgok, amiért az emberek 99%-a nem indul útnak egy ilyen "nagyobb" kerékpártúrának.
Végre leérünk, pont a híres Tara híd mellé. Nagyon vártam ezt a hidat, de most alig tudok neki örülni. Azért lefényképezem, de arra már nem visz rá a lélek, hogy ki is menjek a közepére, és onnan is körbenézzek, fotózzak. Utólag már kicsit bánom ezt. Sebaj, majd egyszer ide is visszatérünk! Sőt, akkor esni sem fog! :) A híd egyébként 1940-ben készült el, két évig építették teljes hossza 366 méter magassága a kanyon felett 149 méter, és ott van a legnagyobb pillértávolság is, 116m. Ezeket az infókat egy a híd lábánál található emléktábláról szereztük. Na de elég a hídból, irány tovább jobbra, kelet felé, Mojkovac-nak. A térkép azt mondja, 44km, ezt talán meg tudjuk még ma csinálni. A lámpák és a láthatósági mellény újra előkerülnek, mert rögtön egy alagúttal nézünk farkasszemet.