Kerékpárral Athénig

A házhoz visszaérve azonnal levetettük a vizes cipőinket, és megpróbáltuk minél közelebb kiteregetni őket az egyetlen hőforrásunkhoz, a fürdőszobai hősugárzóhoz. A reszkessetek betörőkben helyezett el Kevin ilyen csapdákat az ajtófélfák tetején. A miénknek viszont csak a szaga veszélyes, különösen Bander cipőjének. Főzünk egy levest, aztán pakolás. Jó sokáig tart, mire mindent összerámolunk, és a biciklikre felpakolunk. Persze ennyi idő sem elég a cipőknek a megszáradásra, így marad a váltás cipő (még jó, hogy van...), a vizeset pedig felpókozzuk hátra a cuccok tetejére, néhány szintén nedves ruhadarabbal egyetemben. Mondjuk az időjárás nem éppen olyan, amitől ezek ripsz-ropsz megszáradnának, de még mindig jobb, mintha a táskában rohadnának. Közben a szállásadónk lejött hozzánk, itt tesz-vesz körülöttünk, látszik, hogy akar valamit, ellenőrizni, hogy nem vittük-e el a kályhát, vagy a bojlert, vagy nem is tudom... Bander hátsókereke lapos, ijedtség helyett gyorsan felpumpáljuk, és már indulunk is! Na de előbb, hohóóó! Kiderül, mit is szeretne a háziúr tőlünk, megvendégelni egy rakijára! Szép... Még egy rakija, a héten már a második. Letámasztjuk a bringákat a garázs mellett, és felmegyünk az első emeletre, ahol a család lakik, a garázs, és a mi volt lakosztályunk felett. Szűkös kis nappaliban leültetnek minket a kanapéra, tévé szól, nagymama ebédet készít, a legidősebb, talán 12 éves forma lány pedig üggyel-bajjal, de fordít nekünk angolról. Először is jön a tüzes víz, erős mint a marás, persze egyből kínálják rá a másodikat, de nem merjük bevállalni, mutatjuk, hogy tekernünk kell ma még, nem szabad ittasnak lennünk. Kicsit beszélgetünk még erről-arról, látszik, hogy kedvesek nagyon, és ez az egész arra megy ki, hogy ezt ki is mutassák, és visszajöjjünk máskor is. Egy rögtönzött névjegyet is kapunk egy papircetli formájában, amire fel vannak firkantva tollal az ilyenkor szokásos adatok. Valahogy már nem tudok haragudni a fűtetlen szoba miatt. Valószínűleg még csak rutintalanok voltak a vendéglátóink, azt is el tudom képzelni, hogy mi voltunk az első vendégeik. Lassan kéredzkedünk, ideje indulni, a bringák is ott vannak kint őrizetlenül minden cuccunkkal együtt.
De még megvannak! :) Búcsút veszünk a szállásadóinktól, és már gurulunk is... Egészen a közeli szupermarketig, ahová most én megyek be vásárolni. Veszek kenyeret, sört, egy zsák csokis kekszet, és Bander legújabb nagy kedvencét, kis banános csokikat, vagy egy tucatot. Közben odakint Bander figyelmes lesz a balkán mentalitás egyik negatív sajátosságára. Egy ürge egy telefon töltőkártyát vásárolt, miután lekaparta, és aktiválta a kódot, teljes természetességgel hajította ki az immár szemétnek számító kártyát a kocsija ablakán. Számunkra szinte felfoghatatlan, és érthetetlen ez... Pedig náluk nyílván ez a normális, ez az "elfogadott", ez még belefér. Mi pedig nem értjük, hogyan lehet az, hogy ha valahol ilyen természeti értékek vannak, akkor azt minden gátlás és rosszérzés nélkül teleszemetelik. Eddig még nem írtam erről, de elég szemetes a környék, Zabljak különösen. Csak úgy szét van dobálva minden az út szélén. Pedig azt biztosan tudják az itt élők, hogy csodálatos helyen élnek, és mégis... Na mindegy, ezen mi változtatni nem tudunk, és nem is a mi dolgunk, csupán annyit tehetünk, hogy a saját szemetünket továbbra sem dobáljuk szét.
A Zabljakból kivezető utat sikerül eltévesztenünk, pedig olyan sok lehetőség nem volt adott, mégis elindulunk a Durmitort keletről megkerülő úton. Aztán néhány kilométer múlva, amikor már nagyon gyanús az irány, és a Durmitor egyenesen tábla, megkérdezünk egy embert, merre is kell mennünk a Tara kanyon felé? Vissza Zabljakba, majd egy nagy kereszteződésnél jobbra. Aha, köszönjük! Kíváncsi vagyok, hol volt az a kereszteződés, hogy nem vettük észre. A bolt mellett közvetlenül. Mi meg nagy magabiztosan elindultunk a rossz irányba. De most már megvan a helyes út, rajta vagyunk, tábla is jelzi, Tara kanyon előre! Csak az eső ne kezdene szemerkélni...