Kerékpárral Athénig

Jó tempóban vetjük be magunkat az erdőbe, enyhe felfelé jó, gyönyörű fenyvesben haladunk. Banderral lehet haladni, az biztos. Kiérünk egy tisztásra, kis házikó, patak, körbe fenyőerdő, na és középen az útjelző tábla, Bobotov Kuk balra, át a hídon a patak felett, az a mi utunk! Közben figyeljük, hogy mennyivel vagyunk gyorsabbak az előírt szakaszidőktől. Ha csak abban a tempóban tudnánk haladni, ahogy a táblák írják, délután 3-kor érnénk fel a csúcsra. Addigra pedig jó lenne inkább már újra lent lenni Zabljakban. Igazán annak örülnék, ha ma még egy kicsit tudnánk haladni is az utunkon a hegymászás mellett. Nem sokat, csak hogy érezzük, hogy haladtunk valamit a nagy cél, Athén felé is. Na de most hegyet mászunk, és éppen ezt is piszkosul élvezem, úgyhogy kit érdekel a kerékpár, és a nagy út, mikor épp jóleső, de gyors tempóban szedjük fel a szintet a - érdekes, de időközben vegyes lomberdőre váltott - erdőben. Gyalogtúrázni is imádok, ennek is megvan a maga gyönyörűsége, csupán a száguldás, és az egy nap alatt megtehető akár több száz kilométeres távok hiányoznak ebből a műfajból a kerékpározással összehasonlítva. Cserébe viszont elég egy kis csapás az erdőben, amin már tudsz haladni. Ez a csapás most szép meredeken kanyarog felfelé az avarosban, néhol köveken lépkedünk, vagy fák gyökerén. Az erdő illata… Ezt sem érezni ennyire közelről a kerékpárról. Megint rámtör a „világ egy nagy játszótér” életérzés, valahogy fantasztikus dolognak találom, hogy elkerékpároztunk idáig, és most gyalogszerrel vesszük be a hegységet, a Durmitort. Ami ma sajnos egyelőre elég komor arcát mutatja csak felénk. Pár száz méter múlva (függőlegesen nézve) eltűnik felőlünk az erdő, bokros, törpefenyős dombok közt caplatunk, a dombok közt havas dolinák, a háttérben pedig hatalmas, komor sziklák, persze félig hóban, és a tetejük ködben. Nem túl fényes kilátások, de mi mégsem csüggedünk. Lesz ami lesz, megpróbáljuk, jutunk, ameddig jutunk. Ezt mondjuk annak a párnak is, akik jönnek szembe. Egy lány, és egy srác, nagyon fullos hegymászó szerkókba, dzseki, nadrág, baki, és botok, na és persze profi hátizsák, ki tudja még miféle felszerelést rejtve. Ahogy turisták között illendő, köszönünk egymásnak, majd rövid beszélgetés következik, mondjuk, hogy Bobotov Kuk, mire a csaj nagyot néz, azt mondja oda ugyan fel nem megyünk, mert nincs hozzá felszerelésünk. You don’t have equipment. Itt nyílván arra gondolt, ami valószínű az ő táskájukban lapult, crampons and ice axes, azaz hágóvas és jégcsákány. Na erre mondtuk, hogy sebaj, mi azért megpróbáljuk, max. majd visszafordulunk, ha tényleg parás lesz a helyzet. Egyébként jól meg is néztek minket, kicsikét alulöltözöttek voltunk, legalábbis hozzájuk képest mindenképpen annak számít a sportcipő-lastex nadrág páros, a felső öltözetről, és a súlyos hátizsákok hiányáról már nem is beszélve. Na de nyomtunk már így végig Adventure Trophy-t a lengyel Tátrában, szóval nekik sincs teljesen igazuk azokkal a méteres zsákokkal, meg a nagybakancsokkal. A terep egyre komolyabb lesz, sokszor hóban kell haladnunk, sőt elkezd szemerkélni is. Mélyedésből mélyedésbe haladunk, közben egyre jobban esik, és szinte már csak hóban haladunk. A nyom csupán néhány pár lábnyomból áll, nem sokan járnak errefelé. Egy szikla alatt fölöltözünk, a lastex felé kerül még egy melegítő, és felülre is felveszem a garbót, és rá a dzsekit. Irány tovább! Egy nagyobb katlan jön, jól látszik benne a nyom, ahogy lemegy az aljába, majd fel a túloldalt. És mikor felérünk, mit látunk magunk előtt: még egy katlant, egy még nagyobbat. A térkép szerint hamarosan egy elágazáshoz kell érnünk, és valóban, ahogy a következő katlanból is kiérünk, fent néhány ház fogad, és egy tábla. Ez utóbbi nem sokat segít rajtunk, a jelzést nehéz követni. El is vétjük kicsit. A térkép szerint előttünk mélyedő katlant kell megívelnünk jobbról, majd valahol szembe jobbra felkapaszkodni egy hágóba. A jeleket hamar elveszítjük, így érzésre megyünk, eltéveszteni nagyon nem lehet, a katlan elég egyértelmű, a hágó is, csak az út odáig. Végül megtaláljuk újra a jelzést, kicsit nagyobb ívben kerültük ki a katlan alját. A táj egyébként itt már elég érdekes. Mondhatni, hogy itt még tél van. A havazás most hál’ isten elállt, de a hegyoldalt legtöbb helyen vastag hótakaró borítja, koszos, barna hó, lehet, a Szaharából hordta ide a szél a homokot. :) Lent pedig a katlan aljában apró kéklő tengerszem, az összegyűlt hóléből. Mi meg itt caplatunk a katlan oldalában. Hol a hóban mélyeket taposva, nehogy megcsússzunk, és meginduljunk lefelé, hol pedig a kavicsos hordaléklejtőben ügyeskedve, nehogy kőlavinát indítsunk. Persze arra is ügyelünk, hogy kellő távolságra haladjunk egymástól, mondanom se kell, Bander tolta elől. Volt egy két meredek rész ahol bizony nem lett volna jó kicsúszni, itt mélyeket ütöttem a lábfejemmel a hóba, hogy minél jobban biztosítsam magam egy megcsúszás ellen. Fent aztán újabb hatalmas katlan tárul elénk, mint ahogy azt már a térképről tudtuk. Ezt most balról íveljük, itt már mindent hó borít, alig látni növényzetet, leginkább csak sziklák látszódnak ki a ki tudja milyen mély hóból. A nyomot néhol elmosta néhány „mini lavina”, de még jól látszik, merre is kell továbbmennünk. Most látom csak, hogy barátomon titokzokni van, vagyis olyan rövid zokni, ami alig látszik ki a cipőből. A lastex gatyája így nem ér le a zoknijáig, vagyis kilátszik a bokája. Ez így elég vicces látvány, tekintve, hogy bármerre nézünk, csak havat látunk, és a hőmérséklet se lehet sokkal a nulla felett, ha épp nem fagy.