Hát megcsináltuk, itt vagyunk, lassan csak a végére érünk a mai napnak, átkeltünk a Durmitor hegységen kerékpáron. Elvira azt mondta, a Crna Jezero felé kell elindulnunk, hogy megtaláljuk a Bosaca nevű vendéglőt. Amit persze máshogy írnak itt, mint ahogy én lejegyeztem Trsa-ban, így sikerül a vendéglő előtt megkérdeznem egy párt, hogy hol is a Bosaca nevű hely. Bent aztán találok egy embert, aki beszél angolul, és fordít nekem a pult mögött álló leánynak, aki aztán hívja a barátnőjét, aki a tolmácsom szerint a legjobb tourist guide a közel s távol égen-földön. A hely egyébként igen kellemes, itt is találkozom a jellegzetes, szétágazó kéményű kályhával, ami így jobban szórja a hőt a helységben, pont, mint a trsa-i vendéglőben. A lánnyal sétálunk a Crna Jezero felé, azt mondja pár száz méterre van a szállás, 12 Euró lesz egy éjszaka kettőnknek. Bander kérdezi, hogy lesz-e fűtés, mire én rávágom, hogy ennyi pénzért biztosan.De itt nagyot tévedtem, nem így lett. Találunk ugyan egy vaskályhát a kis földszinti rezidenciánkon, de egy hatalmas rönk fán kívül, se gyújtóst, se gyufát, se semmit. A házigazdáink fent laknak az emeleten, a bringákat betehetjük az előtérbe, letisztázunk mindent még most gyorsan, amíg itt van a lány, aki beszél angolul, és tolmácsol nekünk, megegyezünk az árban, ki is fizetjük, sőt megkérjük őket, hogy itt hagyhassuk a bringákat és a cuccunkat holnap délelőtt,
amíg gyalogtúrázunk a Durmitor hegységben. Végül a lány lelép, mi pedig bevesszük magunkat a lakosztályunkba. Bander úgy dönt, hogy szükségünk van ma még némi étel-italra, úgyhogy elgurul egy közértbe. Én addig fürdőt veszek, ami eszméletlen jól esik, bár a víz hőmérséklete éppen hogy megüti a kellemeset. De itt a fürdőszobában legalább van hősugárzó, sőt budipapír is. Van egy konyhánk is egy nagy asztallal, sütővel, és tűzhellyel. Bander miután visszatért a shoppingból, és letusolt, nehezményezve a fűtés hiányát, egyszerűen kitárta a sütőt, és feltekerte maxra a fokozatot. Közben már a frissen beszerzett söröket kortyolgatjuk, és valami – amúgy ilyenkor nagyon finomnak tűnő – instant borzalmat készítek a villanytűzhelyen. Utóbbi nem volt túl kompatibilis a kb. 1mm vastagságú acélbögrémmel (a konyhaszekrények le voltak ragasztva vastag tixóval így edényt nem találtunk), egy-két perc után irtózatos erővel kezdett forrni benne a lé, és hiába zártam el a sütőlapot, sok-sok perccel később is azonnal forrni kezdett a leves, amint rátettem a bögrét a vasra. Persze a második fogásnál, az instant tésztánál már rutinosabb voltam. Némi vidámkodás, naplóirogatás, evés-ivás után aztán nyugovóra tértünk. Még gondolkoztunk rajta, hogy le kéne szerelni a fürdőszobai hősugárzót, és felszerelni a hálószobánk csillárjának a helyére, de végül aztán inkább betakaróztunk duplán. Nem kellett altatni, az utolsó kép az, hogy magamra húzom a takarót, aztán már arról álmodtam, hogy holnap megmásszuk Montenegró legmagasabb csúcsát, a 2522m magas Bobotov Kukot.
