Kerékpárral Athénig

Kiderül a rejtély, természetesen szembe folyik a most már egyre kisebb patakunk, mi pedig fölfelé hajtunk. Ez akkor válik nyilvánvalóvá, amikor beérünk a hegyek közé. Jobbról olyan meredek és sziklás a hegy, hogy egy hatalmas kerítést állítottak az út mellé, és fölé, a kőomlás ellen. A kerítés olyannyira komoly, hogy a Jurassic park jut eszünkbe róla, ebből aztán újabb vicceket faragunk: Nézd, itt egy T-rex szabadult ki, itt meg néhány Veloci-Raptor. Jobb lesz, ha iszkolunk innét! Még a sziget is stimmelt a filmmel. Persze a dinók csak nem jöttek, pedig egy-két óriás növényevőt vagy egy jókedvében lévő triceratopszot azért megcsodáltunk volna.
De csak néhány kecskét láttunk kószálni a sziklákon. Annyira távol voltak mindentől, hogy egy pillanatra azt hittem, talán nem is tartott, hanem vadállatot láttunk, de aztán belegondoltam, hogy zergének nem volt elég zerge, meg különben is, egy hegyi kecske hülye lenne az útszéli sziklákon legelni. Ahogy végetért a kerítéses rész, kiértünk egy csodaszép kis rétre. Méhkaptárak voltak sorbarakva a mezőn, imitt-amott egy-egy csodás fenyő, na és persze itt már az erdőt is tisztán fenyves alkotta, és látszott az út szemben a hegyoldalban. Az egész hely nagyon tetszett, ha nem lettek volna a méhek, és már a hágó túloldalán lettünk volna, gondolkodás nélkül felállítottunk volna a sátrat a rét valamelyik sarkába.