Kerékpárral Athénig

Burrel után egy kis szerpentinen legurulunk a Mati völgyébe. Pontosan emlékeztem a térképről erre a részre, ahogy át kell hajtanunk egy hídon, majd jobbra fordulni, hogy a völgyben folytathassuk felfelé… Itt volt egy alternatív lehetőség, kicsit északabbra, úttalan utakon, a hegyeken át 2 kilométerrel rövidebb is lett volna az út a macedóniai Debar felé, de mivel a rossz utak mellett a szintkülönbség is sokkal több lett volna arra, hamar elvetettem ezt a lehetőséget. Persze mikor megemlítettem itt Bandernak, egyből rávágta, hogy menjünk arra! Hál’ isten ekkor már elindultunk a jó irányba a Mati mentén… (és Bander sem gondolta komolyan! Legalábbis remélem…)
A változatosság kedvéért ismét szép helyeken tekergünk, áthajtunk egy kisebb folyó felett ami mellettünk ömlik bele a Matiba, majd néhány ház jön, aztán erdő, mező, mező… A nap pedig tűz ezerrel, bekenem magam újra naptejjel, mert tegnap elég csúnyán leégtünk, rákvörös a karom. Megvan már a bringás tetkó is, a kesztyű nyoma látszik a kézfejemen, nem csak a nagy ovális a tépőzárnál, hanem még az apró lyukak a horgolásnál is. Bander közben figyelmes lesz az érdekes, fedetlen vízcsatornákra. Engem annyira ez nem ragad magával, a mérnöki énem otthon hagytam, ha egyáltalán volt ilyen. Meg különben is, ilyet már az ókori rómaiak is tudtak. Talán épp ez volt benne a nagy szám! Hiába, nem tekerek elég nyitott szemmel. Vagy csak éppen kezdtem besokallni az út néhol minősíthetetlen állapotától, és hogy minden autó, és teherautó ránk dudál, és minden ember utánunk kiabál, számunkra érthetetlen szavakat. De ez még mind hagyján, a legrosszabb, amikor utánunk fütyülnek. És nem ám akárhogy, hanem úgy, ahogy még egy tajbunkó csávó sem fütyül egy jó nő után. Iszonyat… Persze ez itt mind biztos jó szokás, de engem kezd egyre jobban zavarni. A dudálás még oké, mindenki így köszön, rendben is van, még talán jól is jön a figyelmeztetés, ha mögülünk jönnek. A kiabálást is meg lehet érteni, biztosan azt hiszik, hogy albánok vagyunk, vagy hogy értünk albánul, vagy csak egyszerűn kiabálnak nekünk valamit, még mielőtt belegondolnának, hogy nem értjük azt, mert messziről jöttünk. De ez a fütyülés… Ez kiborító! Ezt most ne úgy képzeljétek el, hogy néha-néha utánunk szóltak, vagy fütyültek, ha így lett volna, talán észre se veszem, meg sem marad bennem, és most nem írnék róla. De ezek az albánok mind ilyenek voltak, kivétel nélkül! Mindenki utánunk kiabált valamit, és mindenki ránk dudált! Ez nyílván azért van, mert más népség, mint mi, közvetlenebbek, és náluk ez szokás. Ergo, bennem van a hiba! :) Próbálok így hozzáállni, de a fütyülést képtelen vagyok megszokni. Én is elkezdek játszani, visszadudálok, és integetek Nekik, sőt visszabeszélek: Szevaasztoook! Ne fütyüljééél, neee, neeee! De, fütyül! Kész, hagyjuk… Reménytelen!