Kerékpárral Athénig

Végül csak elfogynak a dombok, és csak ránk köszön az a rozsdás Burrel tábla. A város tipikus albán képet nyújt, az út a városban legalább szépen aszfaltozott, persze felezővonal, vagy akármilyen más felfestés, közlekedési lámpák itt sincsenek, csak a sok merci, szép fasorok, balkános kis garázsvendéglők, és ezt az egészet két oldalról a ledurrant 3-4 emeletes színes lakóházak szegélyezik: hullott vakolat, kiteregetett ruhák, a tetőn lavórantennák és víztartályok. Az összkép mégsem szomorú valahogy, de azért megállni nincs nagyon kedvünk, inkább tovahajtunk a városból. Albániát szokni kéne, de erre most nincs időnk, inkább csak keresztülhajtunk rajta, és amit így két nap alatt nyújtani tud, azt elfogadjuk tőle. Pedig sok jót hallottunk róla, többek között az interneten egy magyar fickó írt nagyon szépeket róla. Ő egyedül barangolta körbe az országot kerékpáron, megmászta a legmagasabb csúcsnak számító, a macedón határnál magasodó 2751 méteres Korabot is. Azt mesélte, hogy mindenütt végtelenül barátságosak voltak vele, vigyáztak rá, elszállásolták, és minden vendéglőben olyan vendég volt, akit nem hagytak fizetni. Ahogy így visszagondolok, eddig velünk is mindenütt barátságosak, és vendégszeretők voltak, igaz, olyan sokat nem érintkeztünk a helyiekkel.