Kerékpárral Athénig

Bitolából simán kikevertünk, egyenes, sík országúton tekerhettünk a határig, ami nem volt már messze, talán 10 kilométerre. A határon a két átkelő között Bander eldobott egy almacsutkát, amit aztán nemzetközi viszállyá fokoztunk: egy magyar eldobott egy almacsutkát a senki földjén két másik ország között, az így keletkező almafán aztán a két nemzet összeszólalkozik Görögország és Macedónia hadba lépnek egy magyar almafáért. A második kapunál találkoztunk Jáksó László görög alteregójával, kérdezte hová lesz az út, mondtuk, hogy Olimposz, mire ő, hogy az remek, és hogy menjünk a nyugati oldalon, ott egész hosszan fel lehet tekerni bringával a nagyobb utakon. Aha, a frászt, és mi lesz Litochoroval, és az Enipea völgyével?!
Na de ne rohanjunk ennyire előre, hiszen még csak most keltünk át Görögországba. Ez már a „célország”, a következő határátkelés már a hazaúton lesz, a levegőben. Görögország kezdetben nem nyújtott sok újdonságot, az útjelző tábláktól először komolyan megrémültünk, újfajta hieroglifákkal köszöntek ránk. Bár Bander ügyesen elkezdte dekódolni a betűket - hiába a műegyetemi matekórákon alfától omegáig tudni kell a kis- és nagybetűket -, azért örömmel láttam, hogy a görög tábla után 20-30 méterrel általában ott van egy nemzetközi fajta is, az általunk már jól ismert betűkkel.

Görögország kellemes. A táj enyhén dombos, csak a távolban látunk nagyobb hegyeket, de azok sem olyan ijesztőek. Mi mezők között hajtunk, a szintkülönbség elhanyagolható, lendületből megtekerhető minden apró dombocska. Az út mentén mezők terülnek el, az egyiken épp láthatjuk, ahogyan a juhász, és a nyája jó mediterrán módra sziesztát tart. Az állatok egy része csak feküdt a magas fűben, és a juhász is égnek álló térdekkel feküdt a hátán. Ezek komolyan veszik a sziesztát! :)

Nem úgy, mint a traktoros, akivel pár kilométer múlva találkozunk. Épp megálltam levenni a melegítőt, amikor kikanyarodott mellém egy kis útról a kis trakeszon. Nyelvet nem nagyon beszélt mást a görögön kívül, de szívéjes volt, és azt azért sikerült megbeszélnünk, hogy honnan jöttünk, és hogy hová megyünk, és hogy bizony jó utat nekünk. Neki meg szép napot! Már ha értette...

Mikor Bandert utolérem, látom, hogy megint nyolcas van a hátsókerekében. Még ha nem is olyan hatalmas az a nyolcas, de az előbb még nem volt benne, és ez nem túl megnyugtató! Egy Vevi nevű településen megállunk. Egy gyönyörű kis templomnak az udvarán fenyőfák alatt fordítjuk tetejére Bander bringáját. Megtaláljuk a kitört küllőt, Bander nekiáll centírozni. Azt mondja „A centírozás nem egy nagy dolog", de amikor azt kérdem, hányszor csinált már ilyet életében, rövid csend után kapom csak meg a választ: most csinálja először! :) Na, hát ez nagyszerű, én meg azt hallottam róla, hogy nem egy triviális művelet, kell hozzá némi rutin. Azonban azt is tudom, hogy Bander nagypapája (Ahogy egyik közös barátunk hívja: Az Öreg Bander), anno nagy kerékpárversenyző volt, csukott szemmel is meg tudna építeni egy kerékpárt, és Bander volt nála technikai konzultáción az utunk előtt. És ezt nagyon jól tette, mert most hasznát vesszük a nagypapától tanultakat.
Elmegyek vízszerző körútra, nincs könnyű dolgom, mert a görögöknél nincsenek kék kutak, noha tökéletesen beleillene a nemzeti színvilágukba. A falu pedig totál kihalt, sehol egy lélek, csak néha egy-egy autó hajt el az úton. Ezt hívják sziesztának. Végül találok egy bácsikát, aki a verandán üldögélve tölti a délutáni pihenőjét. Angolul nem tud persze, de a két üres palackból tudja, mit szeretnék, egy perc múlva visszatér a házból a megtöltött palackokkal. Közben Bander a templomkertben már majdnem végzett. A kerék ugyan nem lett tökéletes, de határozottan ki lett húzva belőle a nyolcas. Éljen Bander nagypapája, és a kis spéci házilag készített küllőkulcsai, amelyek képesek 4 irányból megfogni a küllőt.
A nagy szerelés közben rájöttünk, hogy kicsit letértünk a tervezett útvonalunkról, az előttünk álló hegyeket délről akartuk kerülni a tavak felé, de ez a Vevi település már a hegyeken át vezető út kezdetén fekszik. Először úgy gondoltuk, ha már elindultunk erre, átvágunk a hegyeken Kelli település felé, de aztán indulásnál meggondoljuk magunkat, jó lesz a kicsit hosszabb, de síkabb út a tavak felé. Ennek megfelelően el is kanyarodunk Délnek.

Hamar kiérünk a faluból, és egy hatalmas kereszteződésben találjuk magunkat. Egy autóút szerű úton kell folytatnunk, a mi irányunkba két sávos, egészen egy apróbb nyeregig kap így fel, lefelé aztán a szembe, fölfelé jövő irány a duplasávos. Itt történt egy kis atrocitás. Jobbra tőlünk úgy száz méterre egy mezőn nyáj legelt. Először arra lettünk figyelmesek, hogy a juhász ordibál felénk. Azt tudtuk, hogy valószínűleg nem nekünk kiabál – miért is tenné? -, és hamarosan beigazolódott, amitől tartottunk. 5-6 vérszomjas eb bukkant fel a fűből az út mellett, és vad ugatás közepette elkezdték kergetni Bandert. Akinek több se kellett, elkezdte rakni neki ahogy csak bírta. Látszott rajta, hogy igazából élvezi az egészet, még fotókat is készített az őt kergető kutyákról. Mivel én jóval le voltam maradva, engem észre se vettek a dögök, hátulról csodálhattam az egész jelenetet. A végén néhányan még a szalagkorláton is átjutottak, és az út szélén futva nyomultak Bander nyomában. Ez azért már nem volt olyan vicces, így simán elütheti őket egy autó. Főleg, hogy az egyik, a legkitartóbb még szinte csak kölyök volt. Mire én melléjük értem, a falka java már feladta és visszafordult a gazdájuk felé, csak egy-két ugatást kaptam és lógó nyelvű feladó tekinteteket. Bander már lefárasztotta őket. Mikor utolérem, vidáman meséli, és mutatja a telefonján micsoda üldözői voltak. Persze én a hátsó sorból nézhettem végig a mozit, ráadásul én már nem is kaptam a vérebekből, aminek egyébként csak örülök, mert én nem lettem volna ilyen bátor velük.

A kutyás kaland után egy nagyobb lefelé következett, majd megpillantottuk a tavakat, először A Lago Petron-t, majd a Lago Vegoritida-t. Valahol a kettő között fogunk majd felkanyarodni észak felé, hogy aztán folytassuk keletnek Edessáig. Az utunk összetéveszthetetlenül kezd autópálya jelleget ölteni, kétoldalt szalagkorlát, egy hatalmas töltésen haladunk, és sehol egy lehajtó, egyszerűen csak áthajtunk minden felett. Veszélyes hál isten egyáltalán nem volt a dolog, mert a forgalom elhanyagolható volt rajta, viszont az már zavart, hogy túlságosan elkanyarodtunk rajta délnek. Persze így is hamar Aminteo-ban voltunk, néhány kilométer kerülő még nem a világ vége. A városkában rövid kavargás után megtaláltuk az utunkat, és máris nyílegyenesen a Vegoritida-tó felé tartottunk.
Hamar lent vagyunk a tó oldalában, nyugatról kerüljük, mellettünk kicsit feljebb a hegyen halad a vasút is. Szemközt elég csúnya felhők gyűlnek, de mi megússzuk a zuhét, végigtekerünk tó mentén, az átellenes sarkában betérünk egy kis városkába, majd ki a főútra. Végre ismét jól haladunk, nem sokára Edessában vagyunk. Átbukunk egy kisebb nyergen, majd egy völgyben haladunk tovább, sajnos nagy autóforgalom mellett. Bander küldi neki rendesen, nem is tudok a tempó mellett fényképezni, pedig lehetne mit. Persze ezt annyira nem bánom, örülök, hogy haladunk. Ilyen iram mellett 4 óra alatt meg tudnánk tenni 100km-t. Persze 20-ra sincs Edessa, így hamar odaérünk, a város előtt egy kisebb szerpentinen adunk le jelentős szintet, itt sikerül 60km/h-ra gyorsulni. Bander még így is elhúz tőlem, egy parkolóban vár a város határában. Itt vételezünk némi vizet egy kútból, fogatmosunk, és könnyítünk magunkon. Feltűnik nekünk, hogy Bander hátsókereke kotyog. Ha behúzza a hátsó féket, a fékpofák jó egy centivel odébb tolják a kereket. Ezt a jelenséget én azért bemutatnám egy bringaszervizben, de Bander nem veszi túl komolyan a dolgot, azt mondja, otthon az országútija már régóta ilyen, és még mindig gurul. Hát, ezzel nem nyugtat meg…