Kerékpárral Athénig

A vacsora után még átöltöztünk utcai, gyalogos ruhába – ilyet is hoztunk – és lesétáltunk a városba. Magunkkal vittük a Malamatinát, leültünk iszogatni a főtéren egy kicsit. A közeli templom, és a harangtorony ki volt világítva, a közelben mindenütt kiülős éttermek, az egésznek igen jó hangulata volt. Továbbsétáltunk a templom mögé, ahol találtunk egy kisebb víztározó szerűséget, kristálytiszta volt a vize, le lehetett látni az aljára még így sötétben is. De várjunk csak, valami úszik ott a sarkában! Néhány okos behajított a vízbe egy utcai padot, az pedig még épp nem süllyedt el, csak lebegett ott a víz felszíne alatt valamivel.
A tó mellett találtunk egy parkot, aminek a szélében az otthoni búcsúkból megszokott mini vidámpark volt berendezve. A körhintára nem, de egy 1 Eurós csocsóra beneveztünk. A horribilis ára az asztali focinak még hagyján volt, de ezért mindössze 5 labdát kaptunk. Minden egyes labda annyiba került, mint otthon egy egész játék, 11 labdával. Mindez persze nem nagyon zavart minket, jól elvoltunk egymás ellen. Visszafelé még találkoztunk Giovannival, a sráccal akivel Bander a boltban találkozott, amikor a piákat vette. Ő segített Bandernak, hogy ne értetlenkedjen vele tovább (vagy próbálja meg átverni) a boltos. Giovanni albán, de itt dolgozik. Még kicsit leültünk a meredek macskaköves utcán dumálni, Bander mesélt Bulgáriáról és Várnáról, majd visszamásztunk a szobánkba, és eldőltünk aludni. Ágyban, falak között! :) Holnap nagy nap, megtámadjuk az Olimposzt!

Össz megtett táv: 1186 km
Mai megtett táv: 106,7km
Nettó átlag sebesség: 17,2 km/h
Nettó idő: 6 óra 12 perc

Bár Bander a kalandunk végeztével azt mondta, Neki valahogy a tavalyi Alpokban tett csavargásunk jobban bejött, de azért úgy látszik ez az út is hagyott benne felejthetetlen élményeket, mert felajánlotta, hogy mivel úgyis lassan haladok a beszámoló készítésével, ő szívesen segít, és leírja mondjuk az Olimposzunk meghódításának napját. Én ezt örömmel fogadtam, olvassátok Ti is: 

8 óra tájban sikerült csak felkelnünk, ugyanis a tegnapi éjszakai sörözés és az óra átállás kicsit megnehezítette a reggeli ébredezést. Összepakoltunk villámgyorsan pár fontos dolgot a kis hátizsákomba: vittünk magunkkal melegebb ruhát, kesztyűt, sapkát, némi kaját (csokik, keksz) 1,5 liter teát és ugyanannyi ásványvizet. Majd nekiindultunk az Olimposz meghódításának. Litochoro faluból, kb. 300 méteres tengerszint feletti magasságból egészen 1100 méter környékéig kerekeztünk fel.
Az Olimposz Görögország legmagasabb hegye (Mytikas 2918 m) a Görög félsziget keleti felén, közvetlen az Égei tenger mellett fekszik tekintélyes területet foglalva el. Az Olimposz közvetlen környezetében tobzódnak az éghajlati anomáliák, ugyanis a hegységben 3-4 éghajlat típus is megfigyelhető közvetlen közelségben. Érdekesség továbbá, hogy Európa első nemzeti parkját itt nyitották meg.
Kerékpárral és kocsival egy kiépített műúton mehetünk fel egy 20 kilométeres szerpentinen az 1100m magasban fekvő menedékházhoz. Az út elején egy kis házikóban angolul beszélő vadőr hívta fel figyelmünket, hogy merre érdemes mennünk és elmondott pár szabályt, amit be kell tartanunk (nem gyújthatunk tüzet, nem térhetünk le az útról, nem szedhetünk virágot…), majd egy térképet is kaptunk tőle. A nemzeti park területére a belépés nekünk ingyenes volt, az autósoknak nem tudom, kellett-e fizetni, de szerintem nekik is ingyen volt.
Már 700 méteren is volt egy menedékház, amely mellett gyorsan elhaladtunk, Árpi folyamatosan fényképezett, pedig nem volt annyira szép időnk. Lent reggel még megörültünk, mert tisztának nézett ki az idő, de amikor már 800 méteren kerekeztünk, kezdett egyre ködösebb, vacakabb idő lenni. Egyébként az oda vezető út nem emelkedett végig, 3/4 résznél volt benne jó pár kilométer lejtő is, az itt elvesztett szintet persze a végén ismét fel kellett szednünk.
Az 1100 méteren fekvő menedékháznál lezártuk a kerékpárokat egy táblához, majd gyalog indultunk tovább, közben több külföldivel (főleg németek voltak) is beszélgettünk és mindenki kicsit őrültnek gondolt minket. Az itteni turisták csak kis része gondolt arra, hogy megközelítse a csúcsot, bár az nem volt annyira messze, olyan 7 kilométer lehetett az út. (oda-vissza: 14km, 1800m szintemelkedéssel) Már délután 1 óra körül járhatott, amikor nekiindultunk gyalog és elég gyors tempóval, Imrétől kapott (köszönet érte!) térképünk segítségével az E4-es turistaútvonalat követve hamar fenn is voltunk az 1-es menedékháznál 2100 méteren. Ekkora már gyakorlatilag majdnem minden kajánk és vizünk is elfogyott, de még lelkesek voltunk. Egyébként, aki ésszerűen szeretné teljesíteni ezt a túrát az legalább két részletben teszi, vagyis egy napot alszik valamelyik menedékházban, melyekben 19 Euró volt a szállás, ami nem is olyan drága. A menedékházak megközelítése csak gyalog volt lehetséges, szóval a kaját, sört, tűzifát pónikkal vitték fel. Az ivóvíz a környező forrásokból jött műanyag csövön. Amin csodálkoztam, hogy a víz ellátottság nem volt túl jelentős, nem lehetett minden méteren forrásokba, patakokba bukkanni, mint ahogy azt az Alpokban jól megszokhattuk. A patakmedrek mind szárazak voltak és jelentős forrást csak az alsó menedékháznál láttunk 1100 méteren, ezért hiába vártam, hogy jöjjön egy jó kis csermely ahol a kulacsomat végre fel tudom tölteni. A növényvilág egyébként nagyon dús és változatos volt egy darabig, majd 2000 métertől elkezdett ritkulni minden és 2300 felett már csak kövek voltak.
2100 méteren a menedékháznál fujtunk egyet, még mindig ködös és itt már hideg is volt az idő. Egy görög emberkétől tájékozódtunk angolul, hogy innen merre tudunk felmenni a Mytikas-ra, az Olimposz legmagasabb csúcsára (2919m). Azt javasolta, hogy a Mytikas-t felejtsük el, oda mi most nem jutunk fel felszerelés (bakancs, hágóvas, jégcsákány) nélkül, mert a csúcs előtt van egy szakadék, ami még tiszta hó és jég, életveszélyes lenne megpróbálni is az átkelést. De a csúcstól csupán pár száz méterre van a Skala 2866 méter magas gerince, ahová talán fel tudunk menni sportcipővel is. Megköszöntük az útbaigazítást, majd az egyre havasodó ösvényen felkapaszkodtunk egész a Skala-ra, 2866 méter magasba! Közben többször is találkoztunk turistákkal, de ekkora már mindenki lefelé jött.
Fent a Skala-n a sziklatenger közepén egy kis madár társaságában (már felöltözve, kesztyűben, sapkában) a 30 centis hóban még eszegetünk valamit, körbe nézünk a végtelen ködbe, majd szomorúan meggyőződünk arról, hogy Zeusz bizony csúnyán átvert minket, mert amíg mi felmásztunk ide az Istenek hegyére, addig ő lent sütteti a hasát valahol a nyári szentélyben, bort szürcsöl, és Aphroditével enyeleg. Talán az lehettet a baj, hogy nem reggeliztünk Ambróziát, ugyanis a görög mitológia szerint ez az istenek étele, és akik esznek belőle azok mehetnek az Olimposzra.
Kicsit szomorúan lefelé vettük az irányt, én mentem elöl és sikerült el is vétenem a helyes utat. Árpi szólt utánam, hogy nem onnan jöttünk és nem mély meggyőződéssel, de elhittem neki. Fáradtak voltunk, hideg volt, ekkorra elfogyott a vizünk is és tényleg magasan voltunk, szóval a levegő ritkasága is elnehezítette a mozgásunk. Gyorsan lejutottunk a hegyről, volt, hogy futottunk is. Még pár ismerőssel találkoztunk, németek kérdezték, hogy mi vagyunk az a két biciklis, akiket még a szerpentinen az autóból láttak feltekerni? You are crazy! Yes, we are.. - Mondtuk, majd futottunk tovább és nevettünk őszintén és boldogan.
Lent az alsó menedékháznál volt egy forrás, ott ittunk, megtöltöttük a kulacsokat és megterveztük, hogy hatalmas adag milánói makarónit fogunk főzni. Farkas éhesen visszatekertünk-gurultunk Litochoroba majd bevásárlás, fürdés és a jól megérdemelt makaróni meg persze sör. (A makarónit Árpi készítette, isteni volt!) Este még sétáltunk egyet Litochoroban, a festői falvacskában és már a következő nap nehézségein gondolkodtunk.

Bár Bander beszámolója nagyon tetszik, és külön örülök, hogy önszántából megírta egy nem is akármilyen részét az utunknak, de most mégsem tudom megállni, hogy egy kicsit ne egészítsem ki magam is.
A leírt nehézségek ellenére persze hatalmas élmény volt az egész nap, még ha nem is sikerült felmennünk a legmagasabb csúcsra. Ami egyébként egyben Görögország legmagasabb pontja is.
Ahogy Bander írta, kezdetben még jó idő volt, ahogy tekertünk fel a hegynek még a tenger felöli oldalán, eleinte még a nap is sütött, gyönyörű fenyvesek között hajtottunk, élveztük hogy könnyebbek a biciklik a megszokottnál, csak úgy suhantunk fölfelé könnyedén a gyönyörű tájban. Faltuk a kilométereket, és a szintkülönbséget. Így csomagok nélkül most még a fölfelé is jutalomjátéknak tűnt. Az aszfalt széles volt, és makulátlan minőségű, a autóforgalom pedig meglepően kicsi volt rajta. Persze ez magyarázható azzal, hogy a május még nem a főszezon, ráadásul egy hétfői napon történt mindez.
Aztán ahogy szerpentin szépen lassan becsalinkázott az Enipea csodálatos völgyébe, úgy lett egyre nagyobb a köd, és a ború, talán még az eső is szemerkélt egy kicsit. Ez ugyan egy kissé visszavett a lelkesedésünkből, de azért még nagyon messze voltunk a csüggedt állapotból. Hiszen itt vagyunk az Olimposz belsejében, eltekertünk idáig bringával, ma van a napja a csúcshódításnak, és ha rossz idő van, akkor rossz idő van, ezt kaptuk, kár ezen már rágódni.
Bander írta, hogy egy helyen még lejtett is az út, no ennek a lejtőnek az aljába volt egy elágazás, innen egy másik út levitt egészen a völgy aljába, ahol egy kolostor található. Mi erről most egy rövid konzultáció után úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk. Kicsit sajnáltam, de tudtam, hogy nem szabad mindent egyszerre akarnom, épp elég nagy falat lesz maga az Olimposz is egy napra.
Az 1100 méteren lévő parkolóig a várttal ellentétben majdnem végig aszfaltozott volt az út, talán csak az utolsó kilométeren kellett murván tekernünk.

Azóta hallottam még egy érdekességet a turistaházakba a holmikat felhordó öszvérekről: állítólag képesek önállóan eltájékozódni a hegyen, elég útnak ereszteni őket, és maguktól le, illetve feltalálnak a házak között. Nem rossz… :)
A gyalogtúra nem volt egyszerű, jó sokat mentünk fölfelé, csak nem akart véget érni a hegy. Hiába, 1100-ról 2800-ra felmenni azért nem két perc. Hosszú órákon át kapaszkodtunk fölfelé, közben a táj folyamatosan változott, eleinte sűrű erdőben haladtunk, követtük az E4-et a kis ösvényen, gyökereken átlépkedve. Aztán néhány völgyet kereszteztünk, de a hegy csak nem akart fogyni, ott magasodott előttünk. Persze a ködtől mindig csak a következő néhány száz métert láttuk belőle. Fent a háznál 2100 méteren megkaptuk az instrukciókat, ahogy már Bander is nagyon jól leírta. A mountain man-ünk sportember létére dohányzott, amin eléggé csodálkoztam. Volt ott egy mountain cat, egy magashegyi macska is, kérdeztük, hogy talál-e itt egereket, de állítólag már túl magas ez a hely a kis állatoknak. Azt is elmondta az emberünk, hogy ha szép időnk lenne, innen már gyönyörűen lehetne látni azt a hatalmas sziklafalat a ház fölött, aminek a teteje a Mytikas. Hát mi ebből semmit nem láttunk az ég világon, csak szürke ködöt.
Érdekes volt viszont, hogy kb. úgy 2600 környékén volt egy nagy katlan, amiben valahogy nem állt meg a kőd, sőt még a nap is odasütött néha. Végre láttunk valamit a tájból, bár ilyen magasságban ez már csak sziklát, és hófoltokat jelentett, de azért örültünk egy kis fénynek.
Innen már csak egy hosszú köves, majd később havas kaptató volt a Skala tetejéig, itt sokan jöttek szembe lefelé, mire felértünk a csúcsra, már nem volt ott senki, csak mi ketten, és egy apró kis madárka a hóban. 2866 méteren… High mountain birdy :) A ködnek örültem is, meg nem is. Ha nem felhőben állnánk, legalább láthatnánk a tőlünk állítólag csak pár száz méterre lévő Mytikas 2919 méter magas csúcsát. Ekkor viszont valószínűleg az odavezető út is jól látszódna, amit most szintén nem látunk. Na ennek örültem! Mert így, hogy még csak nem is tudtuk, hogy merre van az arra, csak egy szakadék szélén álltunk, Bander is egyértelműen látta, hogy itt most tényleg nincs tovább, értelmetlen, és veszélyes lenne megpróbálni átjutni a Mytikasra.
Persze egy kis keserűség azért volt bennünk a legmagasabb csúcs miatt, de nem nagy, hiszen onnan is csak a szürke semmit láttuk volna, az meg aztán tök mindegy, hogy mit mondhatunk el utólag: fent voltam az Olimposz tetején, a Mytikas-on 2918 méteren, vagy fent voltam az Olimposzon a Skala gerincén 2866-on… Ha valamire haragudhattunk, az az időjárás, de annak sem lett volna sok értelme. Majd egyszer visszajövünk augusztusban, akkor nem lesz hó és jég, na és persze talán köd sem.