Kerékpárral Athénig

Lefelé valóban remek tempót diktáltunk, néhol bele-bele futottunk, lent a fenyőerdőben úgy ugrott félre előlünk egy lánycsoport. Thank You, köszöntük meg vidáman, mire jött a válasz nevetve: You are welcome! Tényleg egy örömmámor volt a hegyről lefelé rohanás. Bár ennek ellenére azért sikerült néhány szép virágot is lencsevégre kapnunk, sőt, lent a ház mellett a kis hídnál felfedeztünk egy gyönyörű vízesést is, ami mellett fölfelé elmentünk.
Az ennivalót csúnyán elnéztük, nagyon keveset pakoltunk belőle, elkellettek volna a szendvicsek is. Persze így sem haltunk éhen, csak lefelé már nagyon rohantunk, megálmodtuk estére a makarónit, és már nagyon ettük volna, de a hegyről le is kellett jönnünk. Igazából két hátizsák kellett volna, mert ha lett is volna nálunk több kaja, az nem fért volna el Bander zsákjában a sok meleg ruha mellett – ami viszont igencsak elkellett odafent.

Lefelé még egy fantasztikus száguldást rendeztünk kerékpárral, majd jött a várva várt lakoma Litochoroban. Már csak el kellett készíteni: fokhagymát, vöröshagymát vajon megpirítottunk, majd rádobtunk egy jó nagy adag vágott felvágottat, azt is megpirítottuk, majd az egészen felöntöttük vízzel, és bele az instant makaróni szósz port. Mindezzel párhuzamosan apró kortyokban hideg Hellas sört ittunk, és persze a tésztát is megfőztük. Mire kész lett, már valóban farkaséhesek voltunk. De még így is maradt reggelire az 500 gramm tésztából. Vacsi után aztán újabb kört tettünk a városban, most egy parkban ültünk le, és hazafelé ismét találkoztunk Giovannival.
Este Litochoroban a holnapra gondolva elkezdtem kérdezősködni, hogy merre tudunk kerékpárral átkelni az Olimposztól délre található, szintén nagyon híres Tempi völgyön. Az aggodalom onnan jött, hogy eddig ahány térképet láttunk, mindegyik csak két vonalat jelölt a szoroson át: az autópályát, és a vasutat. Furcsa és meglepő választ kaptam: „On the highway!", mondták, mire én rögtön kérdeztem, hogy szabad-e azt kerékpárral, nem büntet meg a rendőr? Zavaros válaszokat kaptam, vagy inkább nem akartam hinni a fülemnek, de úgy tűnt, hogy legálisan kerékpározhatunk az autópályán. Persze a vonatról is kérdeztem, hogy jár-e, és milyen sűrűn, és lehet-e rajta kerékpárt szállítani. Szóval szegény görögöket jól összezavartam, nem valami géniuszok angolból.
A következő kis butikban csak egyszerűen azt kérdeztem, hogy Athénba hogyan tudunk eljutni, autópályán? Mire a fickó felnevetett, hogy persze, „You should have gasoline…" – Itt kezdett gyanús lenni a dolog, mi az, hogy ha lenne benzinem? Miért ne lehetne? Kiderül, hogy most éppen valamilyen sztrájk folyik Görögországban, minek következtében a benzinkutak nem adnak üzemanyagot, ergo alig járnak autók az utakon. Ezen jót nevettünk, mert ha tényleg így van, akkor nagy mázlink van, pont akkor van ilyen sztrájk az országban, mikor kerékpárral vagyunk itt.

Az autópályán pedig nagyon úgy tűnik, hogy legális kerékpározni, nem fog megbüntetni a rendőr miatta, csupán senki nem merte bátran ajánlani, hogy persze barátom, hajtsál rá az autópályára nyugodtan kerékpárral! De majd meglátjuk holnap, ha mégis necces az autópálya, még mindig ott van a vonat. Este nem kellett altatni egyikünket sem, bedőltünk a puha ágyba, aztán se kép, se hang. Fantasztikus nap volt, kőkemény élménydózis… Szép élményeket szereztünk az Olimposzon, és Litochoroban, öröm csak rágondolni is, egy gyönyörű élmény az utazások emlékei között.

Össz megtett táv: 1223 km
Mai megtett táv: 36,8km (kerékpárral)
Nettó átlag sebesség: 14,7 km/h
Nettó idő: 2 óra 30 perc

Reggel nagy rámolásba kezdtünk, ekkor vettük észre, hogy valamikor a tegnap csúcshódításunk alatt lelépett a kanadai pár, már nem találtuk őket a lakásban. 10 órára meg is voltunk mindennel, a bringák újra készen álltak az útra, szépen megpakolva. Valaki betette a fregolit a száradó ruháimmal egyetemben egy sötét sarokba, így a még nedvesen holmik most a csomagok tetején lettek kiteregetve. A szállásadó nénink a végére egészen barátságos lett, eleinte elég mufurc volt, azzal kezdte a bemutatkozást, hogy a kanadaiakra jól rárivallt (egyébként jogosan), mert kupit hagytak a konyhában. Most azonban már mosolyogva adja át a kis cetlit a címével, és a telefonszámával. Az utolsó pillanatba még eszembe jut, hogy kéne képeket készíteni a szállásról is, lefotózom a szobákat, a kis nappalit, a konyhát, és a fürdőszobát. Bátran ajánljuk bárkinek a szállást, aki nem vágyik semmi luxusra, és nem akar sokat költeni, csupán egy Olimposz mászás kiindulópontjának tekinti Litochoro-t.
Indulunk, első állomásunk a tegnap esti szupermarket, jól bevásárolunk, majd irány egyenesen lefelé, neki az Égei-tengernek! Az autópályafelhajtó előtt találtunk egy benzinkutat, tényleg zárva vannak. Megkérdezem a sztrájkot, valóban nem kapni üzemanyagot, tehát számíthatunk a gyér forgalomra. Az autópályán való kerékpározásra viszont megint olyan választ kapok, ami elbizonytalanít, azt mondja az emberünk, hogy persze, hogyha megfelelően biztosítva vagyunk, mondjuk egy autó követ minket… Micsoda hülyeség ez?! Végül, mivel láttam hogy végre egy olyan fickóval van dolgom, aki beszél is angolul, konkrétan rákérdeztem, hogy megbüntet-e a rendőr, ha ráhajtunk bringával az autópályára? Nem, nem büntet meg, it's legal, de nem ajánlja, veszélyes! Aha, jó, köszönjük! …és ezzel felhajtottunk az autópályára.
Érdekes volt, főleg amikor fizetőkapukhoz értünk. Az elsőt még kikerültük egy kis poros úton, aztán a másodikon csak egyszerűen áthajtottunk, figyeltük a kapuban ülő embert, még talán integettünk is neki, de semmi olyan kifejezést nem tett, ami alapján azt gondolhattuk volna, hogy tilosban járunk, vagy hogy fizetnünk kellett volna. Hát hajtottunk tovább a pályán… Volt hogy rendőrök álltak a szemközti oldalt, ők sem néztek rosszallóan ránk, bár az is lehet, hogy észre sem vettek. :) Később aztán összeszűkült a történet, és már közel sem volt nevezhető autópályának az út, csupán egy kétszer két sávos úton hajtottunk. Így kerültük meg a Platamonas kastélyt is, itt némi kaptató is volt.

Már ezt hittem, a völgy bejáratánál vagyunk, de még kaptunk egy hosszú, nyílegyenes szakaszt, ahol ismét egy rendes, kétsávos autópálya leállósávjában hajthattunk. De nem tartott ez így sokáig, ahogy beértünk a szorosba, visszaszűkült az út egy sima, keskeny kétszer egy sávos autóúttá. Ennek nem nagyon örültünk, mert így most a közvetlen közelünkben száguldottak el azok az autók, vagy épp sok tonnás dög kamionok, akik eddig 2-3 méterre mentek tőlünk. De a szorosban nem is lett volna hely nagyobb útnak. Rögtön az elején átkeltünk a folyón, és a völgy bal oldalában folytattuk, bal oldalt sziklafal, jobbról pedig egy apró szakadék szegélyezte az utat. Sajnos kilátás csak néhány helyen volt, mert jobbról egy keskeny erdős, mocsaras sáv takarta el a tájat. Persze annyira nem is nyűgözött le minket a szoros szépsége, hiszen eddigi utunkon láttunk már nem egy ennél sokkal szebb helyet, elég csak a tegnapi dologra gondolni.
Azért valahol a völgy közepén egy kis pihenőhelyen megálltunk reggelizni. Előpakoltam a reggel vásárolt cuccokat a táskából, és szépen megterítettünk egy kőfal tetején. A fal aljában sűrű, sötét sisnyás erdősáv volt, nem volt szélesebb 20 méternél, mert a túloldalán kilátszott a folyó. Szépen megreggeliztünk, majd egy kis lépcsőn lementem az erdőbe, hogy elintézzem a dolgom. Nos ez sokaknak eszébe jutott már, és őket nem csak a sárga hang hívta, ezért valami undorító körülmények fogadtak odalent az erdőben. Hát ez a híres, csodás Tempi-valley! Nem igaz, hogy nem tudtak idetenni egy pár budit. Na mindegy, hál' isten ekkor már túl voltunk a reggelin. Összerámoltunk, majd kihajtottunk a völgyből.