Kerékpárral Athénig

Már ezt hittem, a völgy bejáratánál vagyunk, de még kaptunk egy hosszú, nyílegyenes szakaszt, ahol ismét egy rendes, kétsávos autópálya leállósávjában hajthattunk. De nem tartott ez így sokáig, ahogy beértünk a szorosba, visszaszűkült az út egy sima, keskeny kétszer egy sávos autóúttá. Ennek nem nagyon örültünk, mert így most a közvetlen közelünkben száguldottak el azok az autók, vagy épp sok tonnás dög kamionok, akik eddig 2-3 méterre mentek tőlünk. De a szorosban nem is lett volna hely nagyobb útnak. Rögtön az elején átkeltünk a folyón, és a völgy bal oldalában folytattuk, bal oldalt sziklafal, jobbról pedig egy apró szakadék szegélyezte az utat. Sajnos kilátás csak néhány helyen volt, mert jobbról egy keskeny erdős, mocsaras sáv takarta el a tájat. Persze annyira nem is nyűgözött le minket a szoros szépsége, hiszen eddigi utunkon láttunk már nem egy ennél sokkal szebb helyet, elég csak a tegnapi dologra gondolni.
Azért valahol a völgy közepén egy kis pihenőhelyen megálltunk reggelizni. Előpakoltam a reggel vásárolt cuccokat a táskából, és szépen megterítettünk egy kőfal tetején. A fal aljában sűrű, sötét sisnyás erdősáv volt, nem volt szélesebb 20 méternél, mert a túloldalán kilátszott a folyó. Szépen megreggeliztünk, majd egy kis lépcsőn lementem az erdőbe, hogy elintézzem a dolgom. Nos ez sokaknak eszébe jutott már, és őket nem csak a sárga hang hívta, ezért valami undorító körülmények fogadtak odalent az erdőben. Hát ez a híres, csodás Tempi-valley! Nem igaz, hogy nem tudtak idetenni egy pár budit. Na mindegy, hál' isten ekkor már túl voltunk a reggelin. Összerámoltunk, majd kihajtottunk a völgyből.