Kerékpárral Athénig

A szoros után az első érdekes dolog, amit láttunk az egy benzinkút volt. Egy benzinkút, ami nyitva volt! Akkora autósor állt előtte, hogy kilógott egészen az autópályáig. Mert itt már újra autópályán mentünk, és tudom furcsán hangzik, de sokkal biztonságosabb volt. Ugyanis ugyanaz a forgalom, ami a kis úton 1 méterre se ment el tőlünk, most 2-4 méterre száguld el mellettünk, igaz nem 90-ennel, hanem 120-al… De az már mindegy, a lényeg, hogy jó távol vannak, és ha ki akarok kerülni egy döglött siklót, nem kell attól félnem, hogy átmegy rajtam egy kamion, és hamarosan én is olyan lapos leszek, mint ő. A leállósáv széles, és csak mi vagyunk rajta.
A táj egyébként itt olyan, amilyet eddig még nem láttunk Görögországban. Kicsit olyan, mint Albánia volt egyes belső részein, csak talán még kopárabb. A távolban bokros dombok, aztán mezők, egy-két tujasor, szántóföldek, ültetvények, az autópálya szélén pedig virágos bokrok végig. Egyenesen Larissa felé hajtunk, az úton semmi érdemleges nem történik velünk, csupán kilométerenként elsuhan egy kis tábla mellettünk: 358, 357, 356, közeledünk Athénhoz! :)
Elérkezünk egy elágazáshoz, itt kell dönteni, hogy kikerüljük Larissát, vagy egyenest behajtunk. Kikerüljük, még jó 17km-t hajtunk hasonlóan monoton autópályán, aztán végleg elhagyjuk és letérünk egy kis útra ami ugyanarra megy, mint az autópálya, csak épp nem az. :) De ez nekünk nem baj, sőt, egyenesen jó, hiszen alig van autó ezen az úton. Ez is nyílegyenes, és monoton, de ez sem baj, úgysem volt még ilyen szakasz az utunkban. 43km-t kell most így megtennünk. Jó tempót diktálunk, sikerül 25km/h körül mozogni, amivel elégedett vagyok, szépen haladunk.
Otthon erre a szakaszra a sok tervezés áldomozás alatt a végén már úgy gondoltam, mint utolsó szakaszra. Furcsa érzés elhinni, hogy ha így folytatjuk, holnap után megérkezünk Athénba. Már bőven több van mögöttünk, mint ami előttünk. Félelmetes belegondolni is, micsoda helyeken jártunk idáig. Kicsit jó ez az unalmas szakasz a gondolkodásra. Azon jár az eszem, mit fogok csinálni, ha hazaértem, erőt gyűjtök a továbbiakra. Arra gondolok, hogy majd ha nehézség jön, csak visszaemlékszek majd erre a szakaszra, és mindjárt könnyebb lesz minden… Idáig eljutottunk keresztül a Balkánon, ehhez képest semmi az a sok otthoni kis probléma és megoldandó feladat. Persze a dolgok nem ilyen egyszerűek, de akkor ezt ott jó volt elhinni.
Egyszer csak egy apró görög stílusú templomocska tűnik fel az út mellett, épp csak most nőtt ki a porból, még ott vannak mellette a földkupacok. Az achilioi elágazáshoz érünk, ez már majdnem félúton van az autópálya és Velestino közötti szakaszon. Megállunk itt egy AegeaN márkájú benzinkútnál, veszünk egy másfél literes vizet a hűtőből 1 Euróért, leülünk egy asztalhoz, és szépen el is pusztítjuk. Aztán megtöltjük egy kútnál, és irány tovább!

Most valahogy gyorsabban telik az idő ezen a szakaszon. Először átlépünk valami tartományhatár félét, majd átkelünk az autópálya alatt, és hamarosan Velestino-ban vagyunk. Valahogy már nagyon vártam, hogy ideérjünk, pedig igazából nincs itt semmi érdekes, ez is csak egy ugyanolyan kis görög városka, mint a többi. Bár a térkép jelöl ide egy kis oszlopfő ikonnal egy Ferae nevű „antique site"-ot, de úgy gondoljuk, hogy ilyenből Dion épp elég volt, és amit itt eltöltenénk nézelődéssel időt, az értékesebb lesz Athénban. Egy boltot azért keresünk, ismét sikerül egy szocreál stílusú volt raktárhelységből átalakított helységbe betérnünk, bevásárolunk némi csokit, kekszet, és egy újabb borzasztó citrom ízű cukros lónyálat, majd irány tovább!
Egy dombra kell feltekernünk, nem esik túl jól, de aztán egyszerűen túlteszem magam rajta egy „nem érdekel, feltekerek és kész!" érzéssel. Körben mezők mindenfelé a dombokon, a távolban sötétkék hegyek a horizonton. Ahogy felérünk a dombtetőre, egyből jobban tetszik minden, messze látni, hogy merre kanyarog tovább az utunk. Legurulunk, át egy Aerino nevű falucskán, majd át az autópálya alatt is. Itt egy kicsit tanakodunk, hogy merre tovább, ezúttal Bander az ügyesebb, én kételkedek, de aztán csak a jó úton találjuk magunkat. Ez az út az autópálya közvetlen közelébe megy, vele párhuzamosan, csak éppen ugyanakkora távon háromszor annyi szintkülönbséget felvéve. Amíg a pálya nyílegyenes, mi egy hullámvasúton megyünk. Persze ennyit bőven megér az, hogy ez az út csak a miénk – egy lélek nincs rajta rajtunk kívül, és a kilátás a dombtetőkről.
Innen a tenger maga ugyan nem látszik, de ha jól gondolom, akkor azok közük a hegyek közül, amelyeket magunk előtt látunk a horizonton, már nem mindegyik tartozik a kontinenshez, hanem jórészük A Evia-szigeten található. Holnap ott fogunk bringázni! :) Ezen az autópálya melletti kis úton találkozunk görögországi cigányokkal. Egy rozoga Mercedes (!) kisteherautóval portyáznak lomok után, ahogy elnézem a platót, ma jó napjuk volt.

Legurulunk az utolsó nagy dombról egy Mikrothives nevű városkába. Ez a név megmaradt bennem, egyrészt mert érdekes hangzású, másrészt mert itt csatlakozik bele az eredeti, most járt útvonalunkba egy alternatív. Ha arra mentünk volna, még az Ohridi-tó környékén délebbre vettük volna az irányt, kihagytuk volna az Olimposzt, cserébe viszont útba ejtettük volna a Kastoria félszigetét, és a Meteórákat. Persze egyikünk sem bánja az Olimposzt, a másik útvonal különben is egy „levágás" lett volna.
Mikrothives végén kiérünk egy Volos felé vezető főútra, ami merőleges a mi útirányunkra. Itt egy kicsit elbizonytalanodunk, én elkezdek kérdezősködni, de csak kuka emberekre lelek, se az angolt, se a térképet, se a kézjeleket nem értik. Mire utolérem Bandert, már látszik az elágazásunk, ismét jó volt a megérzése.
Újra sík a terep, áthajtunk egy folyó felett, majd az autópálya alatt. Vadászrepülők húznak el a fejünk felett, többen, többször is. Itt gyakorlatoznak. Bander szerint a litochoroi néni küldte ránk őket, mert rájött, hogy a szőnyeg alá söpörtük a morzsákat. Talán nem így volt, mert végül ránk sem hederítettek.
Egy Krokio nevű városkában patinás templomot látok meg az úttól nem messze, letérünk a főútról, megcsodáljuk a templomot, ami mögött szimpatikus kis tér figyel. Nekem kedvem lenne itt szusszanni egyet, de Bander int, hogy menjünk tovább. Végül nem bánjuk meg ezt a lépést, mert a következő városban, Almirosban még pazarabb a templom, és rövid keresgélés után találunk egy nagyon jó kis gyrosost. 1,70 Euró volt egy gyros, ennyiért még otthon se kapunk mindenhol, pláne nem sültkrumplival! :) Irány Pigadi, és a tengeröböl!
Almirosból kikeveredtünk, vissza a főutunkra, ami nemsokára újra – ma utoljára – keresztezte az autópályát. Nem láttuk, de tudtuk, hogy néhány kilométerrel tőlünk jobbra ott a tenger. Később ezen a pár kilométeren dombok nőttek, magasabbak voltak, mint az eddigiek, és tudtuk, hogy ma még át kell kelnünk rajtuk, ha tényleg Glyfa, vagyis a kompállomás közelében akarunk megszállni.
Sourpi városában még beugrottunk egy szupermarketbe halat és sört venni vacsorára, majd nekimentünk az emelkedőnek. Nem volt olyan vészes, 200 méter szinttel járt az egész, hamar fent voltunk és a kis hágóból végre elénk tárult az Evia-sziget előtti tengerszoros.

Most látszott végre, hogy tényleg egy különálló szárazföldön vannak azok a hegyek, amiket eddig láttunk – ahol holnap tekerni fogunk. Legurulunk a kanyargós úton, Bander elhúz, majd lent megvár, és a következő ötlettel áll elő: tegyünk egy kis kitérőt a mellettünk lévő tengeröböl felé, Pigadi felé, és sátrazzunk valahol a tenger partján. A kerülő először nem tetszik, aztán belátom, hogy ezt a néhány kilométert bőven megéri egy frankó kis tengerparti szálláshely, és szó nélkül belemegyek a dologba.

Áthajtunk egy Pteleos nevű városkán, majd számunkra ismeretlen faültetvények között legurulunk Pigadiba. Pontosabban Pigadionba, mert a falu elején a tábla már így mondja. A kis út egyenesen a falu központjába visz, neki a tengernek. Az út folytatása egy kis betonstég, innen gyönyörűen rálátni az egész öbölre. Mivel itt a falu közepén nem igazán lehet hol sátrazni, ezért elindulunk jobbra, délnek, hiszen arra van Glyfa, a holnapi hajózásunk kiindulópontja. Egy poros kis földúton hajtunk üres nyaralók mellett. Sajnos a terep nem túl megfelelő, az út és a tenger között túl meredek ahhoz, hogy bárhol is tudjunk sátrazni rajta. Jó pár kilométert haladunk így sátorhelyet keresve, mire végül találunk egy szintén teljesen üres strandot, amit megfelelőnek találunk. Még egy kis kutunk is van itt. Feldobjuk a sátrat úgy, hogy a kijárat egyenesen a tengerre néz. Fürödni nem fürdünk, sokkal tisztább érzést nem nyújtana a sós tengervíz, ráadásul nem is túl meleg. A part homokos, füves, fás, és annyi sziget, és különböző földnyúlvány hogy igazából nem is látjuk a nyílt tengert.
Bent a sátorban megisszuk a sört a halhoz, majd levések pár sort a kis naplómba: „Úgy érzem magam, mint akit agyonvertek, fájnak az izmaim, reggel fájt a fenekem a tegnapi hegymászástól, izomlázam van. Bander szájából ma a következőt hallotam először mióta útra keltünk: Fáradt vagyok." Hát ezt is megéltem, Bander elfáradt, olyannyira, hogy még be is valja. :) Ami azt illeti, van is miért fáradtnak lennünk, tegnap felmentünk 2800 méterre, ma pedig letekertünk több, mint 160 km-t.
(Az utolsó két kép már reggel készült)

Össz megtett táv: 1388 km
Mai megtett táv: 164,6km
Nettó átlag sebesség: 21,2 km/h
Nettó idő: 7 óra 45 perc