Reggel arra ébredtünk, hogy az eső veri a sátor ponyváját. Alig tudtam rászánni magam, hogy kimenjek könnyíteni magamon az esőbe. Aztán mikor rávettem magam végre, kint már láttam, hogy nem olyan vészes a helyzet, mint amilyennek bentről hangzott. Az eső éppen hogy csak szemerkélt, csupán a sátron vert zaja volt rémisztő. Ettünk egy falatot, összepakoltuk a táborunkat, majd útnak indultunk. Nem arra, amerről tegnap jöttünk, hanem tovább Dél felé a tengerpart mentén. Fél 10-kor sikerült elhagynunk a táborhelyünket. Egy kilométert sem kellett 
haladnunk tovább a poros parti úton, máris találtunk egy kis aszfaltozott utat, ami egykettőre visszavitt minket a főútra.
Itt se kellett sokat megtennünk, máris szembetaláltuk magunkat egy táblával: Glyfa, kompállomás balra 9km. Legurulunk a tengerpartra egy Achilio nevű kis falucskába. Furcsa, tegnap egy ugyanilyen nevű falu mellett hajtottunk el kb. 100km-re északabbra innen. Végighajtottunk a falu központján közvetlen a part mellett, majd egy kaptatón felkapaszkodtunk egy kisebb nyeregbe. Kicsit álmos voltam hozzá, de azért meglett a teteje, és onnan már csak gurulás várt ránk Glyfáig. Az út itt is beleütközött a tengerpartba.
Elsőnek megváltottuk a jegyeinket a kompra, két-két Euróba került a hajóút, majd eledel után néztünk. Találtunk egy boltot, de a termékpalettája minden eddigi üzletét alulmúlta, azért még egy pékségbe is betértünk. Leültünk a tenger mellé egy padra és falni kezdtünk, volt szűk fél óránk a komp indulásáig. A hajó persze még nem volt sehol ekkor. Ültünk a padon, és azzal ütöttük el az időt, hogy szétválogattuk a pénzérméinket. Közben újra elkezdett nagyon enyhén szemerkélni az eső. Furcsa, de akkor ezt a padon ülős, érmekeresős pillanatot abszolút nem éltem meg különösebben, sőt még talán kicsit nyűgős is voltam az eső miatt, de most, amikor ezeket a sorokat írom, mégis nagyon jó visszaemlékezni rá. Ahogy Banderral ott ültünk Glyfában a kompra várva a bringák mellett, és olyam görög Eurocenteseket kerestünk az aprónk között, ami még nem volt meg Bander nagypapájának. Ő ugyanis gyűjti ezeket az érméket, és néhány még nincs meg neki. Ezek fel vannak írva Bander telefonjába, és most sasoljuk a tárcánkat, van-e olyan benne, ami még hiányzik. Végül Bander még a boltba is visszamegy váltani.
Amikor már látjuk közeledni a kompot, közelebb megyünk az állomáshoz. Miután befut, kihajtanak az autók belőle, de nekünk még várni kell pár percet, mire felszállhatunk. Alig van néhány autó rajtunk kívül, egy Merci taxi, és egy robogó közé támasztjuk le a bringákat a hajótest oldalának. Először Bander jár egy kört a hajón, 
én addig a biciklik mellett maradok. 10 perc múlva visszatér, azzal, hogy ezt nekem is látnom kell, járjam körbe a hajót, mert érdemes. Fent hatalmas területen bőrfotelek, büfé, és még egy emelettel feljebb megtalálom azt, amit igazán kerestem: a budit! :) Készítek néhány képet a felsőbb emeletekről, aztán már rohanhatok is vissza Banderhoz, mert lassan kikötünk Aghiokambosban, a szigeten!
Újra szárazföldön! Csak pár métert kell hajtanunk a part mentén, aztán az út nyílegyenesen a sziget belseje felé vezet minket. Egészen a főútig, ahol jobbra kanyarodunk, majd egy műhelynél rögtön meg is állunk, levetkőzünk, és szerzünk vizet. Az eső elállt, és melegünk is lett hirtelen. Átkelünk egy kisebb nyergen, a sziget egy nyugati nyúlványán vágunk át így, majd gurulunk le újra a tengerpartra, Edipsos városába. 
Itt hosszan megyünk a városon belül a tengerpart mentén, szépen ki van építve minden, és hopp, még egy hatalmas komp. Minden bizonnyal ez megy Arkitsába, vissza a nagy földre. Akár fel is szállhatnánk rá, így Evia szigéből ugyan nem sokat látnánk, de a Maliakos öböl megkerülését megspóroltuk volna. Persze ez az út nem arról szól, hogy a legrövidebb úton elhajtsunk Athénig, úgyhogy az újabb kompozás elmarad, helyette felkapaszkodunk a meredek hegyoldalba. Edipsos-t elhagyva az út ugyan a tengerparton halad tovább, kérdés, hogy hogyan értelmezzük ezt. Már nem lepődök meg azon, hogy ami a térképen 1 mm sincs, az a valóságban járhat akár több száz méteres szintkülönbséggel is. Most is ez történik, az út föl le visz minket a meredek, bokros hegyoldalban. Néha egész közel vagyunk a vízhez, a következő percben pedig már megint odafentről csodáljuk a tengert.
Meglátunk egy teknőst az út szélén, szegény ki fog száradni, legalább 60 méterrel a tengerszint felett van, mire visszakószál szegényke, belepusztul… - Gondolom én, de Bander azt mondja, ez badarság, és máris számolásba kezdünk, hogy milyen átlagsebességgel kell lemásznia (legurulnia) a kis állatnak a hegyoldalon, hogy normális időn belül újra a vízben találja magát. Miközben Bander igazát számoljuk, egy ismerős kattanást hallunk a biciklije hátuljából. Egy küllő ismét megadta magát! Na szépen vagyunk, a „+!%/'=+! Életbe, ez már a második a macedóniai szervizelés óra, nem lesz ennek jó vége így… Továbbgurulunk pár száz métert, egy nyaraló parkolójában állunk meg orvosolni a problémát. Pontosabban csak Bander orvosolja, én csak az elején segítettem neki a csomagok levételénél és a bringa fejreállításánál. Most maga a bringa a centírózó állvány, a fékpofákhoz igazítja Bander a hátsókereket. 
Mert ugye „A centírozás – még mindig – nem egy nagy dolog!" :) Csak sikerüljön úgy rendbe hozni a kereket, hogy bírja -2 küllővel is.
Pofátlan dolog tudom, de kicsit el is szundítottam a kőkerítés tetején feküdve az egyik pálmabokor árnyékában, amíg az útitársam javította a kereket. Tudtam, hogy nem igazán tudok segíteni benne, maximum figyelni és tanulni a centrírozás tudományát, de ahhoz nem volt hangulatom. Csak pár percet alhattam, mikor arra ébredek, hogy melegem van, még az árnyékban is. Szólok Bandernak, hogy ne a napon javítsa a kereket, gyorsan behúzzuk a bringát a pálmabokor alá, és folytatódik a szerelés. Bander aprókat húz a küllőkön, meséli miket mondott a nagypapája, mit s hogyan csináljon, mutatja a kis spéci kulcsokat, amiket ő készített, amikkel sokkal könnyebb tekerni a küllőn, mert 4 oldalt fogja azt. Kicsit viccesen is néz ki a kis kulcs, olyan mint egy hatalmas villáskulcs apró mása.