Kerékpárral Athénig

A Need for Speed nevű játék tengerparti pályáira emlékeztet a táj, az út szépen kanyarog a tenger mellett, követi a domborzatot, néha megkerülünk egy nagyobb sziklatornyot, de általában a bal oldalt sziklafal, jobb oldalt szakadék, majd tenger az adott táj. Az egyik ilyen sziklatoronyt kikerülő kanyarban egy birkanyáj időzött. Az autóktól nem féltek, azokat már megszokták. De amikor megláttak két kerékpárost, na akkor megkergültek, ilyesmivel még nem találkoztam, szegény állatok teljesen megrémültek, némelyikük egész magasra felrohant egészen a sziklákra. Ilyen nem volt a játékban...
Végre lejöttünk a hegyoldalból, némileg lankásabbá vált a táj a tengerpart mentén, így újra síkon tekerhettünk kicsit. Roviesnél jártunk, vártam, hogy betérjünk a városkába egy szusszanásra, de az út szép ívben kikerülte az egészen, a lábunkban pedig benne volt a boogie, így hát egyszerűen elhajtottunk a város mellett. Innen még 10km volt a tengerparton, valamivel könnyebb szakasz volt, mint az eddigi, így hamar a Limni előtti elágazáshoz értünk. Itt hagytuk el a tengerpartot, és kanyarodtunk a sziget belseje, és újabb kalandok felé. Chalkidát ugyanis nem lehet a tengerpart mentén megközelíteni, nincsen út a part mentén, innentől komolyabb hegyek következnek a sziget déli oldalán. Chalkida egyébként az a város, ahol el fogjuk hagyni a szigetet. De ott már hídon, méghozzá azon a szoroson át, ahol 6 óránként megfordul a vízjárás. Na de hol vagyunk még oda…

Ahogy észak felé fordultunk a sziget belseje felé, persze azonnal kaptatót kaptunk. Az elején még beláttunk a kis öbölbe, ahonnan fölkanyarodtunk, aztán átbuktunk egy dombon, és eltűnt mögöttünk a tenger. Itt azt hittem, vége a fölfelének, de a java még csak most jött egy hosszú egyenesben. Ekkora azonban már lendületbe jöttünk, és könnyedén leküzdöttük a dolgot. Inkább az eleje volt kemény a kaptatónak, az is inkább lélektanilag: Jajj, ne, már megint fölfelé… Nem hiányzik ez most… De ez az út!!! Fent a nyeregben tűzoltók állomásoztak, nem álltunk meg, azzal a lendülettel, ahogy feltekertünk, száguldottunk is tovább lefelé.
Az egyik kanyar után keletnek fordultunk, egy hosszú egyenes lejtőn elénk tárult a sziget belseje. Hatalmas hegyek álltak előttünk, ezek azok a monstrumok, ami miatt nincs út a tengerparton, amiket kikerül az út, az utunk. Északabbra már kevésbé durva a táj, de ott is sok a domb, ezeket erdő borítja. A tengert a sziget északi oldalán nem látni. Ha csukott szemmel jöttem volna idáig, most ki nem találnám, hogy egy szigeten vagyok. Sík rész is akad bőven, ezeken ültetvények vannak, és mezők. Az összkép eléggé össze van rakva, meg kell hagyni, szép hely ez az Evia-sziget. És még alig láttunk belőle valamit!
Kezdek igazán éhes lenni, vagy inkább fáradt, nem is tudom, de jólesne már kicsit megállni, valahogy feltöltődni. De csak nem találunk rá alkalmas helyet, még néhány kaptatón is átrakjuk magunkat, mire végre jön egy település. Meg is állunk egy helyen, valami vendéglőfélénél. De nincs kajájuk… Irány tovább! Találok egy kocsma-bolt kombinációt, de nem nyeri el a tetszésünket a hely, gyatra a választék a kis üzletben. Hát továbbmegyünk…

Végül egy Kirinthos nevű település után találunk egy nagyobb szupermarketet, a nevét nem tudom leírni, mert nincsenek olyan betűk a billentyűzeten, de Bander majd lefordítja… A lényeg, hogy itt alaposan be tudtunk vásárolni. A hal, és malátaszörp konzervek mellett most találtam még egy kellemes londoni emléket: Heinz Baked Beans, paradicsomos bab! Kicsit talán túlságosan is belelkesültem tőle, mert rögtön vettünk hármat is a nem éppen könnyű konzervből. Egyetlen hátránya volt ennek az üzletnek, nem volt benne friss pékárú, csak mindenfelé előrecsomagolt kenyér, és zsömleféle. Tanakodtunk is Banderral a pult előtt, hogy mi legyen a választás, végül valami hosszúkás zsömlefélét választottunk nyolcas csomagban. Találtunk noname csokis tejszeletet is 4-es pakkban olcsóért, ezeket rögtön be is vágtuk ahogy kijöttünk, ez volt a lélektani fröccs. Na meg persze nyílván energy is volt benne, mint ahogy a már jól bevált citromos lónyálban is.

A vásárlás után mindjárt vidámabban vágtam neki a hátralévő kilométereknek. Na és persze jópár kilóval nehezebben is. A vásároltak nagy részét hozzám pakoltuk, Bander talán csak a zsömléket pakolta el, azok könnyűek, viszont sok helyet foglalnak. Persze mindez a hátsókerekének vészesen fogyó küllői miatt lett így pakolva, nem azért, hogy Bandert kíméljük. Én pedig próbáltam nem tudomást sem venni a plusz kilókról. Ez van, ez a helyzet, ezt kell szeretni, nincs mese, úton vagyunk.
Méghozzá nem is akármilyen úton. Gyönyörű helyeken hajtunk tovább, jobbra folyik mellettünk egy folyócska az erdőben, balra mezők, szántók, néha egészen pipacsba burkolózva, a távolban pedig a nagy hegyek. Hatalmas fák alatt hajtunk át, néha egészen közel a patakhoz, bent az erdőben, máskor egy mező közepén.
Te Árpesz, szerinted merre folyik ez a patak?! – Lefelé! :) Egy egyszerű nem tudom is megtette volna, de valahogy ez jött ki belőlem, aminek aztán egy újabb nagy nevetés lett a vége. A patak felett egyébként sűrűn vannak apró függőhidak az erdős részeken. Az egyik ilyen függőhidat láttuk egy plakáton az előbb a kedvenc boltunk oldalán egy csúnya, kéményes iparépület és néhány számunkra érthetetlen görög mondat társaságában. Valószínű valamilyen ipari létesítmény megépülése ellen hívta fel a figyelmet, amit ide szeretnének felhúzni. Hát kár lenne ezért a tájért.

Kiderül a rejtély, természetesen szembe folyik a most már egyre kisebb patakunk, mi pedig fölfelé hajtunk. Ez akkor válik nyilvánvalóvá, amikor beérünk a hegyek közé. Jobbról olyan meredek és sziklás a hegy, hogy egy hatalmas kerítést állítottak az út mellé, és fölé, a kőomlás ellen. A kerítés olyannyira komoly, hogy a Jurassic park jut eszünkbe róla, ebből aztán újabb vicceket faragunk: Nézd, itt egy T-rex szabadult ki, itt meg néhány Veloci-Raptor. Jobb lesz, ha iszkolunk innét! Még a sziget is stimmelt a filmmel. Persze a dinók csak nem jöttek, pedig egy-két óriás növényevőt vagy egy jókedvében lévő triceratopszot azért megcsodáltunk volna.
De csak néhány kecskét láttunk kószálni a sziklákon. Annyira távol voltak mindentől, hogy egy pillanatra azt hittem, talán nem is tartott, hanem vadállatot láttunk, de aztán belegondoltam, hogy zergének nem volt elég zerge, meg különben is, egy hegyi kecske hülye lenne az útszéli sziklákon legelni. Ahogy végetért a kerítéses rész, kiértünk egy csodaszép kis rétre. Méhkaptárak voltak sorbarakva a mezőn, imitt-amott egy-egy csodás fenyő, na és persze itt már az erdőt is tisztán fenyves alkotta, és látszott az út szemben a hegyoldalban. Az egész hely nagyon tetszett, ha nem lettek volna a méhek, és már a hágó túloldalán lettünk volna, gondolkodás nélkül felállítottunk volna a sátrat a rét valamelyik sarkába.