Kerékpárral Athénig

Ahogy észak felé fordultunk a sziget belseje felé, persze azonnal kaptatót kaptunk. Az elején még beláttunk a kis öbölbe, ahonnan fölkanyarodtunk, aztán átbuktunk egy dombon, és eltűnt mögöttünk a tenger. Itt azt hittem, vége a fölfelének, de a java még csak most jött egy hosszú egyenesben. Ekkora azonban már lendületbe jöttünk, és könnyedén leküzdöttük a dolgot. Inkább az eleje volt kemény a kaptatónak, az is inkább lélektanilag: Jajj, ne, már megint fölfelé… Nem hiányzik ez most… De ez az út!!! Fent a nyeregben tűzoltók állomásoztak, nem álltunk meg, azzal a lendülettel, ahogy feltekertünk, száguldottunk is tovább lefelé.
Az egyik kanyar után keletnek fordultunk, egy hosszú egyenes lejtőn elénk tárult a sziget belseje. Hatalmas hegyek álltak előttünk, ezek azok a monstrumok, ami miatt nincs út a tengerparton, amiket kikerül az út, az utunk. Északabbra már kevésbé durva a táj, de ott is sok a domb, ezeket erdő borítja. A tengert a sziget északi oldalán nem látni. Ha csukott szemmel jöttem volna idáig, most ki nem találnám, hogy egy szigeten vagyok. Sík rész is akad bőven, ezeken ültetvények vannak, és mezők. Az összkép eléggé össze van rakva, meg kell hagyni, szép hely ez az Evia-sziget. És még alig láttunk belőle valamit!
Kezdek igazán éhes lenni, vagy inkább fáradt, nem is tudom, de jólesne már kicsit megállni, valahogy feltöltődni. De csak nem találunk rá alkalmas helyet, még néhány kaptatón is átrakjuk magunkat, mire végre jön egy település. Meg is állunk egy helyen, valami vendéglőfélénél. De nincs kajájuk… Irány tovább! Találok egy kocsma-bolt kombinációt, de nem nyeri el a tetszésünket a hely, gyatra a választék a kis üzletben. Hát továbbmegyünk…