Kerékpárral Athénig

Bander sajnos egyre rosszabbul van, én meg szegényt itt hagytam egyedül… Az időt is sikerült egy órával elnéznem, úgyhogy elindulunk lassan kifelé a nemzeti kertből. Ezt nagyon jól tettük, mert majdnem ránk zárták a parkot. Mondjuk gondolhattuk volna, hogy a kerítés, meg a kapuk azért vannak, hogy bezárják a parkot estére. Ez a zárás este 8-kor történik, most már ezt is tudjuk.
A Szintagma téren elképesztő tömeg fogadott minket. Egy kommunista buli volt a téren, de nagyon kemény, csak néztünk Banderral... Ezek nem éltek kommunizmusban, nem tudják mi az, fiatalok nyomultak a sarló kalapácsos vörös zászlókkal, és a téren izomból nyomták a kommunista szólamokat, és iszonyat volt a tömeg. Engem kirázott a hideg, pedig 7 éves koromban vége lett nálunk, és az már nem is volt akkor igazi... Na mindegy, ezt kicsit irónikus volt látni.
Azon tanakodunk, hogy lemenjünk-e a metróba. Bander nagyon nem néz ki jól, valószínű lázas, úgyhogy jobb is lesz, ha inkább metrózunk. Yiannis írta, hogy lehet a metrón bringát szállítani, nem is kerül pluszpénzbe, és mindössze 90 cent egy vonaljegy. Viszont ha itt mennénk le a metróba, még át is kéne szállnunk rögtön egy megálló után, ezért úgy döntünk, hogy elmegyünk a Monastiraki nevű állomáshoz, és majd ott szállunk fel.
Monastirakiba eljutni nem volt egy leányálom, konkrétan szörnyű volt, igaz, csak az utolsó néhány méter, de az épp elég. Építkeztek a környéken, és egy nagy terület le volt zárva, el volt válsztva pavilonokkal, így csak egy nagyon szűk sávot hagyva a pályaudvarhoz vezető utcán. Na most képzeljetek el minket, a jól megpakolt bringákkal, Bandert még a hideg is rázza, és akkor jussunk át egy ilyen emberekkel zsúfolásig teli, alig egy méter széles utcácskán. Hát nem volt jó, Banderon látszott is, hogy megviselte. A pályaudvar előtt letámasztjuk a bringákat, Bander kint megvár mellettük, amíg én berohanok érdeklődni, hogy hogyan s mint is van ez a bringával való metrózás. A pénztárnál bunkó a fickó, elhajt az információhoz, amit nem árul el hol van. Végül megkérdem mégegyszer, most sem szívélyes, de legalább elmondja, hogy itt nem tehetjük fel a bringákat a metróra, hanem csak egy megállóval odébb. Hogy miért van így, azt a mai napig nem tudjuk, és sajnos azt sem, hogy hol az a másik állomás. Még megkérdeztem egy járókelő srácot, ő már rendes volt, és beszélt is angolul érthetően, de sajnos sietett a dolgára, csak a kezdő irányt mutatta meg, de azzal nem mentem semmire. Megnéztem a térképünket, nem volt rajta a másik állomás. A fotó, amit készítettem a metróvonalakról pedig túl vázlatos. Hát pácban vagyunk, és a metró nagyon nem akar elvinni minket Perissosig.
Arra jutunk, hogy szépen lassan, de kitekerünk az állomásra. Nem kell hülyéskedni a metróval, fizetni se kell érte, bár az lenne a legkevesebb, inkább az tett be, hogy bunkók voltak a pályaudvaron, és el is ment a kedvem az egész metrózásról a nehéz bringákkal. Megnézem a térképünket, bár csak a belváros van rajta, de egy jó darabig ez is megteszi, aztán már nagyjából helyben leszünk, nagyjából követjük a metró vonalát a befotózott térkép alapján, aztán majd ha úgy érezzük, közelben vagyunk, megkérdezünk egy helyit, hogy hol a Perissos állomás.
Felcsatoljuk a lámpáinkat, és kihajtunk egy kétszer három sávos sugárútra. Nem is olyan veszélyes, mint elsőre látszott. Most már mérséklődött a forgalom valamelyest. A külső sáv szélesebb mint a többi, itt csak trolibuszok, és motorosok, illetve bringások járhatnak, fel van festve. Haladunk lámpáról lámpára a hosszú egyenes utcán, eleinte még majrézok a forgalomtól, aztán szépen lassan megszokom, nem is olyan szörnyű ez. Bander kitartóan jön mögöttem, mikor megállunk, hátra-hátra kérdezek, hogy jól van-e? – Persze-persze, csak haladjunk!
Lehajtunk a térképünkről, de tartjuk az irányt, és megyünk tovább az utcánkon. Hamarosan jobbra kanyarodik, bal oldalt pedig feltűnik egy vasúti felüljára: ez lesz a metró! Hát jó helyen vagyunk! Megkérdezek egy arcot, merre van Perissos, nem beszél angolul, de elmutogatja, hogy menjünk két lámpát előre, aztán balra, aztán egyenesen, egyenesen, aztán ööö… Jó, aztán megkérdezünk megint valakit, köszönjük! :) Így is teszünk, és nagyjából egy kilométer múlva meg is érkezünk Perisosshoz. Megkeressük azt a peront, amelyikre Yiannis fog érkezni, és leülünk.

Algopirint keresek Bandernak. Egész úton nem kellett kinyitni a gyógyszeres dobozt, hát itt most Athénba végül mégis. Bander azt mondja, csak teával tudja bevenni a gyógyszert. Ennek ugyan nem látom okát, de egy másodpercig sem vitatkozok vele, hanem máris azon gondolkodom, hogyan szerezhetnék neki minnél gyorsabban teát. Yiannisnak még majdnem fél órája van ideérni, Bander pedig csak jobban lehet egy teától, akkor meg miért ne hozzak neki egyet. Pénzt veszek magamhoz, majd lemegyek a lépcső melletti butikhoz. Nincs teájuk, de azt mondják, próbáljam meg feljebb, a park túloldalán van egy cukrászda. Átvágok a parkon, a túloldalt látok egy másik butikot – tele van velük a város -, de ott sincs tea, se a cukrászdába. Elindulok felfelé egy utcán, ahol 2 sarok múlva találok egy kocsmát. Benyitok, odabent mindenki kártyázik, a pult mögött senki. Az egyik kártyás formájában végül megjelenik a kocsmáros, aki nagy örömömre még angolul is ért: A cup of tea, please! 1 Euró lesz, citrommal, cukorral, forrón, papírpohárban fedővel… Szuper, ennél jobbat nem is találhattam volna, köszönöm szépen! Rohanok is vissza Banderhez, 5 perc alatt találtam neki forró teát. Beveszi a gyógyszert, és leülünk. Most már minden rendben lesz, mindjárt érkezik Yiannis… Bander pedig biztos csak kimerült, és így figyelmezteti a szervezete.
Nekem pedig közben elmúlt a fogfájásom. Annyira arra koncentráltam, hogy ide jussunk, és hogy Bandernak legyen teája, hogy közben észre se vettem, már nem fáj semmim. Hihetetlen, hogy a figyelem egyszerűen eltűnteti a fájdalmat is.

Yiannis késik, de végül csak megérkezik. Kicsit az unokatesómra, Bálintra emlékeztet, rövid sötét hajú, borostás, vidám közvetlen fickó, nem lehetne lemosni róla, hogy görög, de ő a vidámabbik görög fajtából való. Bringával jött ő is, javasolja, hogy faljunk valamit. Egy perc múlva már gurulunk is utána. Lámpa nélkül teker, bevalja, hogy buta dolog, de mentegetőzik, hogy ez nem az a bringa, amivel városban közlekedik, és ez látszik is a gépen: alacsonyan ül rajta, és a kerekek is erősen terepre valóak, nem aszfaltra. Miközben hajtunk, Yiannis elmondja, hogy egy New Philadelpia nevű helyre fogunk menni vacsorázni. Hamarosan meg is érkezünk érkezünk az ovális alakú térre, ahol körben mindenütt vendéglők, kávézók, és különféle éttermek sorakoznak.
Mi egy kockás teritős kiülős helyre ülünk le, Yiannis szemmel láthatóan ismeri a pincért, rendel nekünk is, azt mondja, souvlaki-t fogunk enni. Ez valami olyasmi, mint a gyros, csak jobb… Áhá, rendben, legyen! Ja, de nekem a paradicsomot azt hagyják ki belőle, mert utálom! Ekkor kiderült, hogy a piros zöldséggel Yiannis is pont így van, amin nagyot mulattunk. Sokkal könnyebb vele beszélgetni, mint Diane-el volt, mind a ketten tanultuk az angolt, lassabban beszélünk, de éppen ezért egymás minden szavát értjük. Találunk is dögivel rengeteg közös beszélnivalót, például Yiannis elmeséli, hogy megpróbálta délről észak felé Nordkappig végigkerékpározni Norvégiát, de 8 nap után azt mondta elég, amikor már a jégeső kilyukasztotta a sátrát, és mindene szétázott... Egyedül ment, és végig esett az útján... Hát egyedül én nem bírtam volna ezt a túrát, az biztos. Már Montenegróban készen lettem volna teljesen Bander nélkül. Yian beszél a foglalkozásáról is, documentary editor, vagyis dokumentumfilmeket vág, szeretni nagyon, élvezi csinálni, csak elég ad-hoc kapja a munkákat, ezért a szabadidejét is csak úgy tudja alakítani, ahogy… Most is a munkából jött. Beszélgetünk még városi közlekedésről, Budapestről, a kerékpárról, mint alternatív városi közlekedési eszköz, amit támogatniuk kéne a városatyáknak, Yiannis elmeséli, hogy bizonyos helyeken Görögországban is vannak szörnyű minőségű és forgalmú utak. Bander érdeklődését nagyon felkeltették a taxik. Nagyon tetszett neki, amit Yiannis mesélt, hogy itt annak ellenére is leinthetsz egy taxit, hogy utaznak benne. Ha arra megy, amerre a te utad is van, elvisz. Ennek persze a hátránya is meglehet, körbevisznek a fél városon, mire hazajutsz, és talán még a kerülőbe is bele kell fizetned…
A főétel mellé Yiannis kért még un. Dzadziki-t is, ez valami tejfölös, vagy talán joghurtos, fokhagymás-fűszeres mellékétel, amiből egy snackféleséggel kanalazva falatozunk. A souvlaki tényleg finom, valóban gyros forma, csavart pita lapba mindenféle finomságok, nagy örömöm természetesen paradicsom nélkül, és külön boldogság volt, hogy a mellettem ülő újdonsült görög barátunkban egy olyasvalakit találtam, aki végre nem néz totálisan hülyének a paradicsom mizériám miatt, hanem éppen ellenkezőleg, hasonló cipőben jár. Óvónénik, óvóbácsik, figyelem! SOHA ne erőltessetek le a gyerekek torkán semmit, amit éppen nem kivánnak, mert egy életre úgy megutálhatják, hogy rá se bírnak nézni. – Úgy járnak, mint én.
Szóval Yiannissal igazán jó volt dumálni, annyira jól megértettük egymást, hogy azt előtte nem is gondoltam volna. Sejtettem, hogy jó arc lesz, de azt nem, hogy ennyire jól elbeszélgetünk, és ennyi közös témánk lesz. Olyan érzés volt ott ülni vele az asztalnál, mintha egy rég nem látott, messze szabadult régi jó baráttal találkoznánk sok idő után újra. És rajta is látszott, hogy örül nekünk, úgy örültünk egymásnak ott hárman, mintha csak most tudtuk volna meg egymásról, hogy testvérek vagyunk, vagy legalábbis földiek vagy valami ilyesmi. Fantasztikus volt az egész. Ő egy tökmás nemzet fia, mint mi, mégis annyi mindenben egyetértettünk és egyet vallottunk, és amikor a másik mondott valamit, pontosan tudtuk, mire gondol, és mit érez, pedig még csak nem is azon a nyelven mondta, amit megszoktunk. Valószínű ez az az érzés, amit most csak hívjunk Couchsurfing Feelingnek, és valószínűleg ez az a dolog, amiért emberek százezrei a világban szíves örömest megvendégelik az utazókag, és ez az, amiért az utazók bátran megszállnak félig-meddig látatlanban egy Couchsurfinges cimboránál, származzon az a bolygó másik féltekéről. Persze a sok közös téma nem volt teljesen véletlen, hiszen Yiannis-t a sok száz, legalább két főre szállás ajánló athéni couchsurfing tag közül választottam ki.
Vendéglátónk nem hagyja kifizetni a vacsorát, azt mondja, This is my country, so I’ll pay, és ebből nem is enged, mindössze egy ötöst, azt is csak azért, mert kifogyott a cash-ből.

Folytatjuk hármasban az éjszakai bringázást, de már nem sokáig, Yiannis közel lakik. Áthajtunk egy autópálya felett, majd teszünk még néhány kanyart a kis utcákban, végül egy kosárlabda pálya után megállunk egy kapualjban. Itt lakik Yiannis. Az udvarba letehetjük a bringákat. Yiannis elmondja, hogy innen nem lophatják, de ugyanakkor szinte már mentegetőzik, hogy attól még nyugodtan láncoljuk le, megérti, hogyha ez berögzült szokás, és ha ettől jobban alszunk – így is teszünk. :) A szobánk az alagsorban lesz, Yiannis egykori „teenager room”-ját kapjuk meg. Hát mit mondjak… Volt gyerekszobája a srácnak! :D A falak piros spray-vel össze-vissza lefújva, a polcon könyvek, cd-k tömkelege, minden tiszta extravagáns, mindenfelé olyan cuccok és képek, amitől egy tizenéves egykor szabadnak érezte magát. Szóval jó kis szobát kaptunk, a „teenager room” tökéletes jelző volt rá. Az ágyunk egy félig lábakon, félig egy nagy téglán álló matrac volt, fürdőszobának egy mosdó és egy wc-t tette meg. Megbeszéltük Yiannis-al a 10 órai kelést, majd takarodót fújtunk. Phúúú, micsoda nap volt, aranyapám… Zsongott a boldog élményektől a fejem. Hát megérkeztünk Athénba! Ezt a kálváriát, amíg eljutottunk Perissosig, és a Yiannissal való találkozást már igazán érezhetjük megérkezésnek.
A napnak ezzel azonban még nem volt vége. Engem újra elkezdett gyötörni a fogfájás, aminek végül Bander láza vetett véget. Reszketett, lihegett, és rázta a hideg, de most már úgy igazából. Sajnos – vagy ahogy nézzük, ebben a helyzetben éppen szerencsére – ápolt már édesanyám pontosan ilyen tünetekkel, így jól tudtam, mit kell tennem. Adtam neki mégegy algopirint, és bevizeztem a törölközömet, és egy pólómat, ezekkel borogattam a bokáját, a nyakát, a homlokát és a csuklóját. Naplót írva virrasztottam mellette, és közben folyamatosan hűtöttem, cseréltem a borogatásokat. Az egész történet egy hatalmas rókában végződött, amire persze már készültünk, így két egymásba rakott zacsiban landolt. Szegény Bander még agonizált kicsit a budin, aztán megnyugodott, megkönnyebbült, és elaludt. Az eseményektől ismét elfelejtett fájni a fogam, így végül én is megkönnyebbülten dőltem álomba.

Össz megtett táv: 1603 km
Mai megtett táv: 107 km
Nettó átlag sebesség: 18,7 km/h
Nettó idő: 5 óra 43 perc