Kerékpárral Athénig

Még néhány szűkebb rész következett, nem egyszer a sziklafal az út fölé is behajlott, de végül kitágult a völgy, ami még így is nagyon meredek volt, de legalább most engedett magából egy kis kilátást. A táj elvarázsolt, és a benne élő emberek is. Egyik helyen egy nagyon tipp-topp ház állt az út és a patak között a tisztáson, az udvaron Bander két hatalmas üstre lett figyelmes, éppen pálinkát főztek, nem kis mennyiségben. Ami még ennél is jobban tetszett, és nagyon jellemző a balkánra, az az a megoldás volt, ahogy az ökörsütésnél megoldották azt, hogy folyamatosan forogjon a hús a tűz fölött. Elektromos motorral?! Neeem, az túl snassz lenne, és leginkább drágább, valószínű utóbbi miatt választották a következő megoldást a helyiek: Ilyen hegyek között ugye elég könnyen talál az ember folydogáló vizet, patakot, sziklák között lezúduló erecskéket. Na egy ilyet belevezettek egy slagba, aminek a túlsó végét felakasztották a magasba, az innen kifolyó víz meghajt egy félbevágott műanyagpalackokkal ékesített kereket, ami megforgatja a tengelyt, amire a hús van felszúrva egy vaskemencében. Ezt már a Drina völgyében láttuk, időközben a patakunk beletorkollott a türkiz folyóba. Itt sikerült nem eltévesztenünk az utat, bár kitáblázva sehol nem volt, de térképről tudtunk, hogy át kell mennünk a Drina túlpartjára Brod felé, mert ott megy tovább a főút Montenegró felé. A főút kifejezés túlzásnak hangzik látva ezt a néhol alig két méter széles aszfaltsávot, amin haladunk. Pedig biztosan ez az utunk, csak ez az egy út megy a folyónak ezen az oldalán. A táj persze itt is csodálatos, csak az egyre lejjebb ereszkedő nap miatt kezdek kicsit aggódni, csak nem akar fogyni az a huszonegynéhány kilométer, ami még a határig van. Kis házak között kanyargunk a völgy oldalában, az állatok szabadon legelnek mellettünk. Lassan eltűnik a völgy túloldalán az út, innen tudom, hogy nem lehet már sok hátra. Eltűnnek a házak is, erdős, bokros részeken hajtunk keresztül, nincs sehol senki, autó is csak 5-10 percenként jön egy-egy. Jobbról egy hatalmas völgy tárul elénk a Drina túlpartján, a lemenő nap aranysárgára festi a keleti oldalát, nem győzök fényképezni. Lent a Drina mellett bungalókra leszünk figyelmesek, kész tábor épült egy réten, bizonyára a rafting kedvelőit várja. Az is egy jó kaland lehet! De mi most kerékpározunk, méghozzá néhány percen belül már Montenegróban, ugyanis megérkeztünk a határátkelőhöz.

A bosnyák átkelőn hamar túlvagyunk, átkelünk egy aprócska hídon, megcsodáljuk róla a kilátást. Újabb rafting beszállóhely épül a montenegrói oldalon, úgy látszik nagyon felfutóban van mostanában itt ez a téma. Valahol itt folyik egybe a Tara és a Piva folyó, előbbiről tudni kell, hogy Európa legnagyobb kanyonját vájta ki magának, a 80km hosszú völgy 1300 méteres legnagyobb mélységénél csak a Grand Kanyon mélyebb az egész világon. Ebben a völgyben is visz majd az utunk, előtte azonban meg kell hódítanunk a tőle délre magasodó Durmitor hegységet, mely 1952-ben lett nemzeti park, majd 80-tól a világörökség része is. Legmagasabb csúcsa a 2522m magas Bobotov Kuk, mely egyben Montenegró legmagasabb pontja is. Megmászását kitűztük túránk első csúcspontjának, támadását holnapra, vagy holnaputánra irányoztuk elő, ahogy majd alakul. A hegységet északról a Tara, nyugatról pedig a Piva völgye fogja közre. Mi most itt a Piva kanyonjában folytatjuk az utunkat dél felé. Hamarosan azonban táborhelyet kéne találnunk, mert ugyan még világos van, de a nap már eltűnt a bosnyák dombok mögött, amíg a montenegrói határőrök az útleveleinket ellenőrizték. Most legalább nem kell pénzváltással bajlódnunk, Montenegróban Euró a fizetőeszköz.

Még otthon az előkészületek alatt elolvastam egy magyar kerékpártúrázó sporttárs beszámolóját, így pontosan tudom, hogy az első 6 kilométeren vesszük fel a szint nagy részét. Valóban véget ér a kaptató hamarosan, itt felöltözünk, a melegítő fölé világítós szerkó is kerül, mert már igencsak szürkül. Ami azért is fáj, mert gyönyörű a táj, ami körülvesz minket. A folyót kicsivel feljebb felduzzasztották, nemsokára felérünk a gáthoz, onnantól kezdve a Pivsko Jezero partján fogunk haladni. Ott kéne majd tábort verni valahol, bátyám barátnője, Edit tavaly volt itt autóval a barátaival, fényképeken mutatott egy sátrazásra alkalmas helyet a tó partján, sajnos nem jegyeztem fel, hogy hol is van pontosan ez a hely, viszont elfelejtettem. A kép megvan, sík, köves terület, a leapadt tóparton még egy rozsdás hajóroncs is áll. Reméljük észrevenni majd az útról. Na de hol van még a Jezero, előtte még át kell kelnünk az időközben igen összeszűkült kanyon jobb oldalára. Megpillantjuk a viaduktot, ismerős kép az internetről, nem semmi látvány az biztos. A túloldalt alagutak egymás után, mit alagutak, barlangok! Mert körbebetonozva nincsen az oldaluk, csak úgy behajtasz egyenesen a sziklába, odabent nyirkos, sötét minden, csepeg ránk a víz a sziklákról, vizes az aszfalt is. Majd újra kint, elénk tárul a kanyon látványa, sajnos már szinte teljesen sötétben. Persze az alagutakban van csak igazán sötét, miután a gáton visszatérünk a völgy bal oldalára, egy-két hosszabb is következik, ezek már nem olyan viccesek, bent kukk sötét van, hideg, és néhol még víz is. Lámpáinkkal alig néhány métert látunk csak előre, úgy kell sasolni, nehogy túlságosan megközelítsük az alagút oldalát, vagyis inkább a barlang falát. Még jó, hogy Bandernál van egy elég jó kis Petzl fejlámpa, ezzel tud forogni is, nem csak az orrunk elé világít, mint a kormányra szerelt lámpa. Aztán az is komoly volt, amikor az egyik ilyen alagútban szembejött egy autó. Ő persze biztosan jól látott minket a kukásmellény és a villogók miatt, de mi nem sokat láttunk az elvakító fényszórói mellett. Nem csoda, hogy az ilyenektől kezdett borús lenni kissé a hangulatom. Már egy ideje kukk sötétben tekerünk, és nincs sehol az a hülye hajóroncsos rész. Bosszant, hogy elfelejtettem felírni, hogy pontosan a tó mely részén is találjuk. Pedig arra tisztán emlékszem, hogy megkérdeztem, de felírni azt nem írtam fel, és most tessék, el is felejtettem. Egy 20 napos utazás minden részletét képtelenség megjegyezni, ezt igazán tudhattam volna. Most ezért tekergünk itt még mindig a sötétben, kitudja még meddig. A legrosszabb az, hogy nem tudjuk, hol is van ez a hely, még 1 kilométer, vagy még 20? Ráadásul a terep sem olyan, se itt, se előttünk, hogy beleillene az emlékeimben illő kép a táborhelyről. Balra sziklafal, jobbra szakadékszerű lejtő le a tópartra. Sík részek csak néhol az út mellett vannak, ezek azonban egyrészt kövesek, és egyenetlenek, másrészt túl közel vannak az úthoz egy sátrazáshoz. Meg-meg állunk egy-egy ilyen résznél, körbepásztázzuk a lámpáinkkal a placcot, de egyiket sem találjuk alkalmasnak az éjszakázásra. Pedig most már lassan ott tartok, hogy majdnem mindegy, hol, csak állítsuk fel végre a sátrat, mert ez az éjszakai tekerés nagyon nincs ínyemre, egyfelől nem biztonságos, másodrészt túl gyönyörű ez a táj ahhoz, hogy éjszaka leple alatt suhanjunk keresztül rajta. Mennyivel jobb lenne most otthon ülni egy meleg szobában, tetővel a fejem felett, forró teával a kézben csak olvasva átélni mindezt... Ilyenek járnak a fejemben, és tudom, hogy utólag majd ez is meg fog szépülni, de most azt szeretném, érjen végre véget a mai nap, és verjük fel a sátrat valahol. A véget végül egy tábla jelentette: Trsa balra! Aha, hát itt kell elhagynunk a tópartot, és felkanyarodnunk a hegyekbe. Most már biztosan buktuk a hajóroncsos sátorhelyet, hiszen vagy tovább kell mennünk az úton a tó mentén, vagy már a gát előtt a jobb partján kellett volna maradnunk a tónak, hogy megtaláljuk. Vissza már biztos nem megyünk, előre pedig még kitudja, hány kilométer lenne, ezért bizonyosság híján inkább úgy döntünk, hogy az utóbbi, 100 méterrel visszább talált placcot választjuk az út szélén, a sarkában egy egész jó kis szélvédett helyet találunk, és az út is van vagy 5 méterre tőle. Félrekotorunk amit csak tudunk a hálófülke alól, felállítjuk a sátrat. A cövekeket lehetetlen leszúrni a köves talajba, márpedig legalább kettőt mindenképpen le kéne rögzíteni valahogy, hogy az előtér is álljon. A megoldást két nagy kő jelentette, melyeket a földre fektetett cövekekre helyeztünk. Ehhez persze olyan követ kellett találnunk, aminek van sík felülete, hogy ne csússzon ki alóla a cövek, és ez nem is volt olyan egyszerű. Az én sátram, az én váram! Olvastam az index kerékpártúrás fórumán valakitől indulás előtt - és milyen igaz. Egyből megnyugszik a lelkem, ahogy bent vagyunk a bringákkal a kuckónkban. Örömmel tapasztalom, hogy telefonom talál térerőt ezen a vidéken is. Előző sötét pillanataimban azon is aggódtam, hogy otthon már biztos hiányolják az életjelemet, hiszen már régen sötét van, és megígértem, hogy írok haza minden nap, amint véget ért az aznapi túra. Küldök haza 160 karaktert, ami nagyon kevés, mégis nagyon nehéz megírni, mert szinte semmit nem lehet érzékeltetni vele abból, ami ma ért minket. Bander kifeszíti az egyik kukásmellényt a sátor elejére, nehogy valami barom ne vegyen észre minket az éjjel. Főzünk valami instant tésztát, aztán szunya! Nyugodtan alszom el, véget értek a mai megpróbáltatások, most már igazán elindultunk az úton, és holnap eszméletlen kalandok várnak ránk, kezdetnek rögtön felkapaszkodunk egy szerpentinen innen 680m-ről az 1300m magas Trsa-ig, majd tovább egy 1907m magas hágóig!

Mai megtett táv: 128 km
Össz megtett táv: 278 km
Max. sebesség: 51 km/h
Nettó átlag sebesség: 17,5 km/h
Nettó idő: 7 óra 20 perc

Reggel napfényre ébredek, na és arra, hogy hív a természet, ami itt csodaszép, úgyhogy kifelé a sátorból magammal viszem a fényképezőgépemet is. Nem is sikerül visszakecmeregni többé a hálózsákomba, elrohanok az alagútig, és a hídig is fényképeket készíteni erről a fantasztikus völgyről. Trsa felé elég viccesen kanyarodik az út, az elágazás közvetlenül egy alagútban folytatódik. A főút pedig pár méterrel később egy hídon szeli át a Pivkso Jezero egyik öblét. A tó gyönyörű, annak ellenére, hogy jól látszik a partján körben, hogy régebben magasabb volt a vízszint, a felszín felett egy sávban nem sok növényzetet látni a hegyoldalban. Nehéz leírni ezt a látványt. Ugyanolyan gondban vagyok, mint amikor fényképezni próbáltam. Tudtam, hogy a képek nem fogják tudni visszaadni ezt a csodás tájat, hiába fényképezem le száz szögből, hiába várom meg, hogy a nap még jobban beborítsa színekkel a hegyeket és a vízfelszint... Ezt látni kell! Visszamegyek a sátorhoz, mert közben Bander is előkászálódott. Eszünk egy kis hideget, összerámoljuk a sátrat, és felmálházzuk a gépeket. Mielőtt bevennénk magunkat a hegybe Trsa felé, még Banderrral is kimegyek a hídra, hogy ő is lássa a tájat. Kérdezi, hogy merre megy az út, mire felmutatok a sziklás hegyoldalra. Őszintén szólva én sem akartam nagyon elhinni, amikor az előbb megláttam, de nagyon druva helyeken megy az út. Az alagútakra természetesen megint felszerelkezünk lámpákkal, és mellénnyel. Az első kapásból pár száz méter hosszú, enyhén emelkedik, de legalább egyenes, így "látjuk a fényt az alagút végén!" :) És nem dudál, nem villog, igen csekély a forgalom itt, ezen az alig 2 méter széles aszfaltsávon. Ami valami eszméletlen helyeken kanyarog. Rögtön egy másik alagútban találjuk magunkat. Pontosabban a mesterséges barlang jobb kifejezés lenne rá. Egyből az elején kettéágazik, az egyik út egyenesen egy Boricje nevű hely felé megy, a másik út a barlangba tovább balra felfelé. Ez a mi utunk, félelmetesen jól néz ki, ahogyan a hátunk mögül beáradó fény megvilágítja az alagút oldalát képező sziklákat. Mi csak tekerünk lassan felfelé, és nem győzünk ámulni. Amikor aztán kiérünk a lyukból, újabb gyönyörűség tárul elénk: a tó felülről! Innen még szebb, mint lentről, és látszik a sátorhelyünk is. De még közel sincs vége a jónak, most egy olyan alagút következik, ami vesz egy kanyart a hegyben, a túlsó végén már a másik irányban szedjük fel a szintet a hegyoldalban. Még egy hajtűkanyar, és máris fent vagyunk egy újabb alagútnál. Innen rálátni majdnem az egész eddigi szerpentinre, az alagutakra, és a tóra. Persze mint aki megőrült, úgy fényképezem le az egészet több helyről, több módon.
Bander még egy párat kap elő a kedvenc csokimból, nem tudom honnan van ennyi Twix-e, de örülök neki. Szusszanunk egyet, majd irány tovább. Az út itt már elég tetemes szintet felvett a tó óta, itt most észak felé halad a sziklafalban. Egy helyen ahol belóg az út fölé a szikla, egy fa áll rajta, nem semmi ez a természet! Közben szemben feltűnnek a félig Bosznia félig Montenegró területén magasodó Sutjeska Nemzeti Park 2300m-es havas hegycsúcsai a kanyon túloldalán. Lent pedig a kanyon sziklái a Pivkso Jezero-val, eszméletlen az egész... Bander majdnem le is borul a kanyonba, térdét kímélendő 270 fokos halszálkázásba kezd, amiből persze haladás helyett csak egy nagy nevetés lett. Tavaly egyértelműen én érdemeltem ki, de az idei túrán úgy néz ki övé lesz a „Fishbone Master" cím. :) Még két nagyobb hajtűkanyar, és eltávolodunk szeretett Piva kanyonunktól, egy völgyben folytatódik az út kelet felé a Durmitor hegység irányába. Vicces, hogy a térkép ezt a részt egy 9 kilométeres szinte teljesen egyenes szakasznak ábrázolja. Persze a kanyaroknak az egytizede sem fért volna fel rá a kis méretarány miatt. Bander még mindig nem bír magával: most azt találta ki, hogy amint meglát egy murvás utat lekanyarodni a mi frankó kis aszfaltsávunkból, nekiáll győzködni engem, hogy biztosan arra kéne mennünk (persze tábla ilyenkor nincs sehol, ezek a kis utak nyílván valami csak házikóhoz visznek fel a hegyre). Erre én mondom neki, hogy ha akar, felőlem ő mehet arra, de én megyek tovább a jó kis aszfaltunkon Trsa felé. Ekkor persze bosszankodást színlel, hogy most bizony már rossz irányba megyünk, és a következő elágazásnál ismét azzal jön, hogy kanyarodjunk le, most még jóvátehetjük az előbbi hibánkat! Persze mind a ketten tudtuk, hogy az aszfalton kell maradnunk, de mégis jól szórakoztunk ezen. Én legalábbis úgy tettem, mint aki kiborulna azon, hogy micsoda egy marhával kelt útra, aki ilyeneket talál ki, hogy biztosan le kell itt térnünk egy köves útra az aszfaltról, csak mert az épp irányba tart. Bár aztán a fene tudja… Banderből még ki is nézném, hogy csak a kaland kedvéért elindul egy másik úton. Aztán meg kitaláltuk, hogy valami olyasféle kerékpár kéne az ilyen hegyvidéki kerékpártúrákra, amivel tudunk síelni is. Kicsit elgondolkodunk rajta, hogyan is lehetne ezt megoldani, esetleg kerékre szerelt lécekkel, vagy a kerekek helyére szerelt lécekkel… Bizonyara mind a kettő állati veszélyes lenne, pláne ha még a 20-30kg cucc is a bringán van hátul. Ezalatt átkeltünk a kis völgyünk bal oldalára, erdős részeken haladunk át, majd szép lassan eltünedeznek a fák is, lassan felérünk a fennsíkra. Magunk mögött hagytuk a Piva kanyont, már csak a túloldalán lévő hegyeket látjuk innen. Ha tudnánk, nem is hinnénk el, hogy azok a hegyek és köztünk még ott van az a hatalmas kanyon. Alig pár órája még az aljában voltunk, most meg itt fent… Ilyenkor azt érzem, hogy a világ egy hatalmas, gyönyörű játszótér, melyet mesterien meg lehet hódítani egy szintén csodás játékszerrel, a kerékpárral.