Lassan kilaposodik a táj, egy lankás völgyben tekerünk, az erdő már eltűnt, kopár dombok között kanyarog az utunk. Néhol már egy-egy ház is feltűnik a dombok tetején, talán már Trsa-ban is vagyunk? A kilométeróránk szerint már ott kéne lennünk… Az egyik domboldalból daj-daj szól, mikor közelebb érünk, akkor látjuk, hogy egy esküvői mulatozás folyik éppen a réten, érdekes látni, hogyan mulatnak itt, számunkra milyen zenére. Kicsivel később kiérünk egy szinte már teljesen sík részre, megpillantjuk végre Trsa-t, mögötte a
Durmitor havas csúcsaival. Hát itt vagyunk végre! Az út egyenesen egy kocsmához vezet minket, pontosan a vendéglő előtt kanyarodik jobbra, erre kell majd továbbmennünk az 1907m magas Durmitor-hágóba! Előtte azonban álljunk meg egy jól megérdemelt sörre! Ahogy letámasztjuk a bringánkat, egy hölgy kerül elő az ajtóból, kezdjük a szokásos angol/német kommunikációt, amikor egy mondat után megszólal: magyarok vagytok? Mire mi meglepődve bólogatunk, akkor hát beszéljünk magyarul! :) Hát ez szép, egy honfitársunkra bukkantunk itt a távoli hegyek között
Montenegróban. Ennek nagyon megörülünk, rögtön nagy diskurzusba kezdünk, elmondjuk, hogy kerültünk ide, hová tartunk, és ő is elmondja a történetét: itt végzett el egy idegenforgalmi főiskolát, és nyaranta itt dolgozik fent Trsa-ban, ahol sokkal jobban megfizetik, mint azelőtt odahaza. Mikor aztán szóba kerül a mai végállomásunk
Zabljak, hidegzuhanyként ér minket a hír, tőle tudjuk meg, hogy még 5 méteres hó zárja el a hágót. Itt május közepén kezdődik a tavasz, a hágóból pedig még nincsen elkotorva a hó. Azt meséli, hogy montenegróiak ráérős emberek, nem rohannak a munka elébe, pláne egy ilyen munka elébe, amit minél később csinálnak meg, annál kevesebb (elolvad a hó). Ha pár nappal később jövünk, már le lett volna takarítva az út… Azt mondja a hölgyünk, van egy másik út észak felé, de arra olyan 100km Zabljak. Hát ez remek! Most aztán benne vagyunk a slamasztikában! Előveszem a
Montenegró, és a
Durmitor térképemet, sőt még a
Bosznia-
Horvátországot is. Na lássuk, mi tévők legyünk! Hát ezek a térképek bizony nem jelölnek semmilyen utat innen északnak Zabljak felé. Kérdezősködjünk! Hál’ isten van hozzá tolmácsunk is, így hamar megtudjuk, hogy nem is 100km az a 100km csak 50. Ugyan a térkép nem jelöli, de van út arra, itt mindjárt az elágazásnál Nedajno felé megyünk, majd ahogy elértük a falut, utána egy kis erdős résznél jobbra. Közben én is megtalálom ezt az utat egy a falon lévő
Durmitor térképen. Ahogy elnézem, nem lesz könnyű dolgunk, Nedajno után át kell majd kelnünk egy észak-dél irányú, 400 méter mély kanyon keresztbe, hogy a túloldalt kilyukadjunk a Crna Gora nevű falucskába, ahonnan még fel kell kapaszkodnunk kb. 1700-1800m magasba egy hegy oldalába, aminek a túloldalán már ott van Zabljak. Hát így! Annyira nem meggyőző ez a kanyon, rákérdezek még egyszer arra hóra, biztosan 5 méter magas, biztosan nem tudunk átkelni?! A francba az egésszel, hát majd áttoljuk valahogy, hátha keményre van fagyva ott minden. Egyátalán, hogy van ott 5 méter hó, amikor itt még egy centi se?
Ilyenek járnak a fejemben, de aztán persze rájövök, hogy nincs nagyon más választásunk, Crna Gora felé kell megpróbálnunk eljutni Zabljakba, a havas hágó reménytelen vállalkozás lenne ilyen fullra parkolt bringákkal. Lefényképezem a falon lévő térképet, többször is, több részletben makrózva, biztos ami biztos. Nekem is van egy térképem a környékről, de azon csak a
Durmitor középső része van rajta, ahol majd gyalogtúrázni szeretnénk. Még én magam vágtam meg nyomtatás előtt, mondván, úgysem megyünk majd arra. Hát most mégis… Na ebből mi lesz, arra kíváncsi vagyok! Igazából számolnom kellett volna itt B tervvel. Talán azért nem gondoltam arra, hogy itt még hó lesz, mikor ideérünk, mert azt olvastam a
Durmitorral, hogy itt a hegyi, a kontinentális, és a mediterrán éghajlat találkozik, de úgy látszik ez utóbbi nem fejti ki olyan erősen a hatását, mint hittem, ha még májusban hó van 1900-on. Na mindegy, ezen kár most már filózni, van alternatíva, arra megyünk, és kész. Közben vendéglátónkról megtudtuk, hogy Fodor Elvirának hívják, és még rengeteg érdekes dolgot is. Például hogy az utóbbi időben a környék robbanásszerű fejlődésnek indult, 1 év alatt 1000 ház épült Zabljak környékén, rengetegen vesznek errefelé földet, leginkább az oroszok, de a magyarok is, mi vagyunk itt a 3. legnagyobb befektető. A montenegróiak pedig nem szeretnek dolgozni, Szerbiából 10000-ek járnak át ide, akkora a munkaerőhiány. Ez persze nyílván azért is van, mert kevesen vannak Montenegróban. De ahogy az egész ország is, úgy az idegenforgalom is gyorsan fejlődik, idén az előjelek szerint rengeteg turistát várnak. Többek közt raftinggal a
Piva és
Tara folyókon (meg még ki tudja, hol…), terepjárós, lovas, kerékpáros utakra a
Durmitorban, na és persze akkor a tengerpartot meg sem említettük. Elérhetőséget cserélünk, ez az ismeretség még mindkét félnek jól jöhet, elmeséljük, hogy csoportos kerékpártúra
szervezőnek/vezetőnek aspirálunk, Banderral már azon gondolkodunk hangosan, hogy merre lehetne itt túrát vezetni, hogy nálunk kevésbé őrült emberek is végig bírják csinálni. Elvirának mesélünk otthonról, ő is nagyon örül nekünk, végre beszél egy kicsit valakivel az anyanyelvén. Közben már bent ülünk a helységben, egy-egy tál makaróni, és a második kör sörünk előtt, ez utóbbit a tulaj ajándékaként kaptuk. Itt még nincs szezon, így csak mi vagyunk itt, és egy férfitársaság a sarokban, talán helyiek, vagy csak itt dolgoznak éppen. Az imént odakint egy kis fa bungalót húzott ki egy „Ursus” - medvécske - márkájú traktor a rétre, ezek már az előkészületek a szezonra. A makaróni nagyon finom, tele van hatalmas darab húsokkal, és kaptunk mellé reszelt sajtot, zöldséget, sőt még főtt tojást is. Le is csúszik hamar az egész, úgy érzem pillanatok alatt minden falat és korty erővé válik bennem, már alig várom, hogy ki is hajtsam magamból újra. Bár az is igaz, hogy nem csak Elvira örült meg nekünk, hanem mi is neki, és amit most itt leírtam, az csak a hányada annak, amit beszélgettünk. Nagyon hív minket, hogy jöjjünk vissza nyáron, hozzunk társaságot, és nyáron itt lesz a lánya is (kacsintás)! :) Kérdezi, hogy hol alszunk az utunkon, mire a sátor hallatán a következő kérdés, hogy nem fáztunk-e éjjelente? A válasz: De, nagyon! Legalábbis én hajnalban majd szét fagytam. Egyből fölajánlja, hogy szerez nekünk szállást Zabljakban, aminek nagyon nem ellenkezünk, tudva, hogy Zabljak a balkán legmagasabban fekvő városa (~1500m), és hogy milyen hideg volt ma hajnalban 680m-en. Leírja nekünk egy lapra, hogy hová menjünk Zabljakba,
és ott kit keressünk. Egy barátnőjét, aki majd elhelyez minket a nagymamájánál. Nagyon megörültem ennek, kétszeresen is. Először is Elvira kedvességének, másodszor, hogy ma este nem egy sátorban fogunk éjszakázni, hanem ágyban, tető alatt! Már fejben el is képzeltem, milyen jó lesz megérkezni Zabljakba… Ehhez azonban lassan el is kéne indulnunk! Fizetünk, a két sör, és a makaróni 8 Euró lesz. Ez nem olyan sok, de van egy sejtésünk, hogy ebbe ügyesen belevették annak a második két sörnek is az árát, amire a tulaj „meghívott” minket. Persze abszolút nem bánjuk a cselt, ez nem változtat azon a jóérzésen, ahogy felállunk az asztaltól. Elvira újabb vendégeket kap, mi pedig már a bringáknál pakolunk össze mindent, megnézem még egyszer a térképet a falon, memorizálom amennyire tudom, hogy minél kevesebbet kelljen majd a fényképező apró kijelzőjén fürkésznünk a helyes utat. Aztán indulás! Hohóó, Bander még visszarohan! A telefonja ott maradt! Elvira ugyanis szerzett nekünk egy Nokia töltőt, és felraktuk töltőre a kis masinát, amit most majdnem itt hagytunk. Bander telójához új töltő kell, amit otthonhagyott, nekem meg csak régi, vastag dugós töltőm van, így barátom nagyon örült neki, hogy fel tudta tölteni a telóját. Amikor már tényleg indulnánk, akkor pedig Elvira rohan ki hozzánk mégegyszer, a zabljaki barátnője szabin van, de keressük annak a kolléganőjét, ő is segít majd nekünk szállást találni
.jpg)
Fantasztikus helyen fekszik ez a Trsa falucska! Pont, ahogy Elvira mondta, csak egy 100 métert kellett visszafelé tekernünk, ott az elágazánál jobbra fordultunk, és a már eddig is megszokott keskeny aszfaltsáv mutatta az utat. Autóval nem örültem volna ilyen keskeny útnak, de így bringával teljesen jó még, pláne, hogy az ég világon senki más nem közlekedik itt rajtunk kívül. Bandernak persze nem elég ez az aszfaltsáv, az egyik kanyart levágja a füvön át. Mondjuk nem csodálom, hogy csábította a mező, gyönyörűen le van legelve, itt vagy kő van a mezőkön, vagy gyönyörű, dús, de rövid gyep. Egy ilyen részen hajt most át Bander, miközben kicsivel odébb szabadon engedett lovakra 
leszünk figyelmesek. Bander teljesen készen van ettől, azt mondja, nem látott még fekvő lovakat, márpedig ők ott többen is fekszenek. Szerinte a lovak nem szoktak lefeküdni, csak ha elpusztultak. Hát, lehet, hogy „fogságban” tartott paripák nem fekszenek le a földre soha, de itt a szabadban lazán heverésznek azok a lovak.
letámasztom egy hóbuckának a bringát, és lefényképezem a lila növényeket a fűben. Eszméletlen szép ez a 
csak közel s távol csak érintetlen természet (leszámítva azt a kis aszfaltsávot, amin száguldunk), körülöttünk gyönyörű erdő, és kristálytiszta hegyi levegő… Kell ennél több? Nem hiszem. Ez a szakasz maga volt a tökéj, szebb helyet el sem tudok képzelni kerékpározásra. Egy elágazáshoz érkezük, jobbra tippelem Nedajno-t, és egy jól látható tábla meg is erősít minket ebben. Újabb lejtő jön, majd lassan eltünedeznek a fák, ismét nyílt terepre érünk ki. Az út házak közé fut be a távolban, bizonyosan az ott Nedajno. Mögötte egy szakadék tátong, majd túloldalt ismét fennsík, és házak - talán az ott Crna Gora -, a horizonton pedig havas tetejű hegyek. Ez ma még mind ránk vár! Ennek egyrészt örülök, mert a durmitori játszóterünk újabb csodálatos szegleteit fedezzük fel, másrészt kicsit aggaszt, hogy hogyan fogjuk befejezni a napot világosban.
A faluból gyönyörű panoráma nyílik a környező hegyekre, és a hangulathoz még hozzátesznek az eszkábált bádogtetős házak is. Persze az aszfalt a faluhatárnál megszűnik, köves úton zötykölődünk a szétszórt házak között. 
hogy merre visz az út Crna Gora felé. Az egyik azt mutatta, tovább amerre indultunk, a másik meg hogy visszafelé, amerről jöttünk. Na most akkor melyik?! Szemmel láthatóan nem értenek egyet, a végén még meg is kergetik egymást. Én persze kínomban mulatok a veszekedésen, végül megelégelem, és továbbmegyek, Bander már úgyis elhúzott. Nagyot nem tévedhetünk, csak két variáció van: előre, és hátra. Hát az előre nem jön be, hamarosan egy zsákutcába találjuk magunkat. Pontosabban csak a köves út ér véget, néhány ösvény még halad tovább, de egyik sem fest út, mint amit egy térképen érdemes lenne jelölni. Fordulunk, és kérdezünk, 
itt már készségesek, persze kézjelekkel kommunikálunk, de sikerül megérteni, hogy a Crna Gora-ba vezető utat úgy érjük el, ha visszamegyünk a falu elejébe, és ott jobbra fordulunk. Így is teszünk, de azért megnézem még a befényképezett térképet is. Valóban északról kerüli az út a falut, aztán kicsit halad egyenesen délnek a kanyon peremén, majd kezdődik az ereszkedés. Megnézem a magasságokat is, ezen az oldalon egy 1508m-es jelölést találok, a völgy aljában 1159m-t, a túloldalt 1595-öt. A pontok között persze csak 1-2 centiméter van, pedig elég részletgazdag a térkép. Aszfalt az itt nincs, murvás úton haladunk. Emelkedik, le kell, hogy szálljunk, ennyi cuccal képtelenség ezen a terepen tekerni, de még ha képesek lennénk rá, akkor is tönkre mennének bele a bringák. Mi lesz itt velünk?.jpg)
Ahogy feljebb érünk a Nedajno és a kanyon közti kis gerincre, egész közel kerülünk a szakadék széléhez, míg végül megelégeljük, ledobjuk a bringákat, és kinézünk a sziklákhoz. A látvány lenyűgöző, a kanyon észak felé becsatlakozik a 
Végül úgy döntünk, hogy az instrukciók ellenére balra megyünk tovább. Utólag már könnyű okosnak lenni, de valószínű a „Nedajno után”-t úgy értették Trsa-ban, hogy Nedajno előtt, és a táblás elágazásra gondoltak, amin ekkor már túl voltunk. Egyszóval, jó irányba mentünk tovább. Az út konstans lejt, néhol elég méretes kövek borítják, de ezeket többnyire ki tudjuk kerülni. 
Hamar rájövünk, hogy a legjobb taktika, ha középen megyünk a két keréknyom közötti füves sávban. Persze a nyeregből kiállva, egész testtel rugózva, folyamatosan fékezve vesszük a 180 fokos hajtűkanyarokat, közben végig csodálva a tájat. Mert fantasztikus ez a hely! Néhol látni egy-két kanyart előre a hegyoldalban, sőt átlátni a túloldalra is, látszik az út is. Felfelé nem lesz ennyi kanyar, inkább egy hosszú egyenes szakaszon vesszük majd vissza a szintet egy morzsalékos oldalban haladva. Előtte azonban még le kell ereszkednünk valahogy. Bander jobban nyomja lefelé, én nem vagyok olyan bátor, és a bringát is kímélni akarom. Csoda lesz, ha egészben túl leszünk ezen a szakaszon. Lassan, óvatosan ereszkedem, lejjebb már erdőben haladok, semmi kilátás, viszont a lefelé csak nem akar elfogyni. Közben már azon gondolkodom, hogy ide vissza kell majd jönni! Ezt másnak is látnia kell, ezt meg kell mutatnom mindenkinek! Micsoda élmény itt kerekezni! Egy jó kis terepgumival, málha nélkül ez itt most makulátlan kerékpáros kaland lenne.
Így is az, csak ne puffanna minden bukkanó után olyan hatalmasat az a súlyos pakk ott hátul a csomagtartómon. Végül csak leérek a kanyon aljába, Bander gépét már látom is a kis házikó mellett letámasztva, és ahogy odaérek, már hallom is fütyülni a barátomat, lent van a tó partján. Mert hogy egy gyönyörű kis tavacska fekszik a kanyon pont ezen részén, a Susicko Jezero. Látványa már-már mesébe illő, nekem a háttérben fekvő havas hegyoldal tetszett itt különösen. Mintha porcukorral szórták volna meg a hegyeket, úgy csillogtak a távolban. Bajban is voltam a fényképezéssel, mert a völgy ebbe a részébe már nem sütött be a nap, így akárhogy is próbáltam eltenni a képet, vagy a porcukor lett vakító fényes, vagy a völgyünk lett kormos sötét. Még egy ok, amiért egyszer vissza kell térni ide! :) Sajnos szemerkélni kezd az eső, dzsekit húzunk, és a cuccokra is ráborítjuk a neonzöld esőhuzatot. Az út meredek, hamar feladjuk, hogy megtekerjük, értelmetlen lenne. Rögtön veszünk egy hajtűkanyart, majd következik a hosszú kaptató a morénás hegyoldalban, amit már a túlpartról is láttunk. Hát itt most egy terepjáró nem férne mindenütt el, sok helyen szó szerint emelni kell a köveken át a bringát. Próbálok változtatni a f
ogáson, a legjobb módszer végül annak bizonyul, amikor egyik kézzel a kormányt tartom, másikkal a nyeregnél fogva húzom a gépet. Jó nehéz az egyszer biztos. De szépen haladunk felfelé, már a mélyben van a tó alattunk, pedig épp csak pár perce hagytuk el. Csodálatos ez a hely, az iszonyú köves út ellenére is tetszik most itt. Banderral összenevetünk az utat látva: most ez az utunk 
Bander az egyik kőomladékos részen merőlegesen fordul a hegyoldalnak, és elkezdi feltolni rajta a bringáját. A hátsókerékkel persze már képtelen elhagyni az utat, olyan meredek a hegyoldal. De elég viccesen fest így a bringájával az álnaiv barátom, 
úgyhogy egy fényképet megérdemelt a kép. A kilátás már csak azért is egyre szebb nekünk, mert egyre magasabbról látjuk a tájat, egyre több szint van a hátunk mögött, és egyre kevesebb előttünk. Egy kisebb mellékvölgyhöz érünk, itt kanyarogni kezd az utunk, viszont néhol újra fel tudunk szállni a gépekre, mert ezzel együtt lankásodik is a terep. A táj most máshogy szép, erdős részeken haladunk. Valahogy simán el tudok képzelni itt egy medvét szembejönni, és erre akár esélyünk is lenne, ahogy otthon olvastam. Erre persze nem kerül sor, viszont újabb néhány kanyar után újra esni kezd. Most már úgy néz ki, nem lesz több meredek, folyamatosan tudunk tekerni, és kecskebogyók is feltűnnek az úton, ami azt jelenti, hogy erre már szoktak legeltetni, vagyis nincs már messze 
a következő falu, Crna Gora! Hamarosan kiérünk a fennsík szélére, van még pár kocka az utolsó otthonról hozott tábla csokimból, ezt most betoljuk egy gyors térkép memorizálás mellett, és irány tovább. Balra a kanyon túloldalán süt a nap, a kis aszfaltsáv és a nedajnoi bádogtetők csak úgy világítanak ahogy visszaverik a fényt. Pár órája még ott voltunk a kanyon túloldalán, és most már túl vagyunk az egészen. Reggel pedig úgy indultunk, hogy nem is tudtuk, hogy létezik ez a meseszép kis kanyon. (Kicsi a Tara kanyon mellett…). Micsoda nap! És még nincs vége! Eláll az eső, és mit látok… El sem hiszem: egyszer csak újrakezdődik az aszfalt! Jiihháááááááá!!!! :) Hát ez így már mindjárt mást, aszfalt, aszfalt lesz mindjárt a paripám kerekei alatt! Száguldás, szerelem, meg minden… Annyira megörülök a hirtelen jött tarmacnak, hogy lefényképezem az aszfaltsávunk kezdetét. Remélem véget sem ér Zabljakig! Gyanús, hogy így lesz, így lenne logikus.
Crna Gora is egy mesefalu, pontosabban nem is nevezném falunak, legalábbis egy magyar faluhoz nem hasonlítható. Akkor inkább már szomszédos tanyák közössége, vagy nem is tudom. A lényeg, hogy itt nem élnek egymás nyakán az emberek. Még az állatoknak is van hely, ha épp úgy tetszik nekik, akkor az út közepén. Dobre dan, hvala, Dobre dzsenya! – Lövöm el teljes nyelvtudásom az itt legeltető pásztornak, kinek a tehenei éppen félreálltak az útról. Apró emelkedő árán felérünk egy elágazáshoz. Balra az út a házak közé visz, jobbra pedig Zabljak felé, merre máshová. Fatáblán a következő áll: Planinarski dom Susica – Kanjon Susica – Susicko Jezero. Susica! 
Remélem hamarosan viszontlátlak, mondjuk amikor néhány év múlva csoportokat vezetünk erre kerékpáros extrém túrákon. De az is elég, ha a barátaimmal jövünk ide vissza, csak azt csináljam, amit szeretek. Újabb csapat tehén állja az utunkat, kabaréba illő látvány, ahogy az egyik állat áll előttünk az úton megkövülten, mozdulatlanul, és csak bámul, és bámul ránk, de az istennek nem mozdul. Valószínű most látott életében először kerékpáros, és annyira megragadta a látvány, hogy földbegyökeredzett a lába. Aztán egyszer csak megiramodnak, és eltűnnek az utunkból. Hvala! Köszönjük! Visszanézve Crna Gora-ra már azt látjuk, hogy fényárban úsznak a elkerített zöld legelők a házak között. Hamarosan felettünk is kisüt a nap újra, el sem hiszem!