Mire mind a ketten letusolunk Banderral, Diane visszaérkezik egy újabb 2l-es üveg sörrel. Azt mondja, ma mégsem kell dolgoznia, eredetileg egy kolléganőjét kellett volna helyettesítenie (felszolgáló), de amikor lement, közölték vele, hogy ma este nincs rá szükség, mert nincs akkora forgalom. Ennek ő láthatóan örült. Ittunk még egy kicsit, dumáltunk mindenféléről, majd a kertek alatt, immár gyalogos, szűk lépcsős utcákon lementünk a városba. 
Kiderült Diane-ről, hogy egyszer volt egy magyar pasija, akit Jánosnak hívtak, és hegymászó, de a történetnek vége lett, mert János csak a hegyeket mászta... Ahogy eddig fest, ez a lány inkább olyan városi, társasági, bulizós lény, mint inkább hegymászós, vagy akár mondjuk túrázós. Gondolom a János sztori után végképp nem kedveli az "adventurista" fajtát, a "biciklizzünk el a világ végére, másszunk meg minden hegyet" típust, márpedig mi pont ez a kategória vagyunk Banderral, ráadásul magyarok is. :) Persze ennek ellenére teljesen jól elvoltunk, bár engem belül kicsit zavart, hogy ők szállást adnak nekünk, mi cserébe csak egy üveg bort hoztunk és szerény társaságunkat a szerény angolunkkal, de láthatóan ez Diane-t egyátalán nem zavarta, Szelit meg aztán egyenesen nem is érdekelte, ő csak nagyokat nevetett mindenen. Így aztán ahogy fogyott a sör, végül már engem sem zavart annyira. Diane elmeséli azt is, hogy körbestoppolta fél Európát, így tudja azt a magyar mondatot is, hogy "Hol van autópálya?". Sőt, az első kocsmába ahová beülünk, az Underground Sarajevo-ba, egy sör mellett az is kiderül, hogy az édesapja révén valaha ő is tájfutott, ekkor jut Bander eszébe, hogy tulajdonképpen egy tájfutó mez van most is rajtunk, mikor megmutatjuk Diane-nek a kis piros-fehér bóját a ruha nyakán, nagyon megörül a rég nem látott kis szimbólumnak. Hiába, kicsi a világ. Közben, mialatt végigsétáltunk az óvároson, szinte minden 5 percben szóba elegyedett valaki ismerőssel, aztán ez az 5 perc a kocsmában 2 percre redukálódott, és itt már a találkozások a másik nyakába ugrásával kezdődtek. 
Jól sejtettük, ez a lány igazi társasági lény, nincs itt egy éve, de már ismeri az egész várost.
Az Underground Sarajevo mellett vendéglátónk mutatott nekünk egy nagy követ, amibe emberformák voltak faragva, ez állítólag a már nagyon régen (is?) itt élt bosna törzs műve. Innen még átmentünk egy másik kocsmába, ez már nem pincehelység volt, hanem egy zenés hely, még az utcán is ültek, de az igazi élet bent volt a City Pub-ban, ahol jelenleg is dolgozik Diane, és ahol ma este nem volt szükség rá. Hát, el nem tudom képzelni, mekkora tömeg lehet itt, akkor, amikor mindenkire szükség van, mert most is dugig volt az egész hely, alig tudtunk leülni, és bár a zene itt is jó volt, most jobb lett volna, ha nem szól, mert lehetetlenség volt mellette beszélgetni, még Banderral sem értettük egymás szavát, nemhogy még egy native american english speaker-ét. De hál' isten egy sör után innen is leléceltünk, és már hazafelé vettük az irányt. Betértünk egy éjjel-nappali pékségbe, ahová Diane mindig be szokott ugrani így késő este hazafelé még pár falatra. Bureket veszünk, vagyis vagyis nem bureket, mert itt mindegyik féle bureknek más-más neve van, és ez tök jó, nem úgy mint más országokban, ahol csak "sajtos burek, húsos burek, stb..." - meséli nagy lelkesen Diane. Fent a háznál aztán folytatódik még a diskurzus, Szeli is újra előkerül, így persze újra nagyokat nevetünk, néha már nem is tudjuk min, vagy csak azon nevetünk Banderral, ahogy Szeli nevet. Elmeséli Diane-nek, hogy amikor ő lement munkahelyére, megkérdezte tőlünk, hogy nem vagyunk-e éhesek(hungry), mert ha igen, készít valamit. (valami húsos ételt, aminek sajnos már elfelejtettem a nevét.) Erre Bander rávágta, hogy yes, mert a srácnak kb. ez volt felénk az első mondata, és azt hitte, Szeli azt kérdezte tőlünk, hogy mi vagyunk-e, akik Magyarországról(Hungary) jöttünk. Na mindegy, ez önmagában nagyon gyenge poén tudom, de ha láttátok volna Szeli gyereket nevetni, amikor leesett neki, és amikor mesélte Diane-nek... Aztán még megtanultunk egy szerb mondatot: Kafa je Kao beba Ti moras de qa cuvas. Nem biztos, hogy így írják, de angolul: Coffe is like a baby, we have to look after it. 
Magyarul: A kávé olyan mint egy kisbaba, figyelni kell rá. Merthogy tőlünk egy méterre is kifutott a kávé a tűzhelyen. Diane azt meséli, Amerikában, ahogy valaki befejezi az iskolát, ott kb. véget is ér az élete, elkezd dolgozni, és csak dolgozik, és dolgozik éjt-nappal, kergeti azt a bizonyos amerikai álmot, de közben elmúlik az élete tartalmatlanul, és csak öregkorában jön rá, hogy az egész életét egy mókuskerékben töltötte. Ezért jött ő ide Szarajevóba miután befejezte a sulit. Illetve mert nem talált állást Subotica-n, azaz Szabadkán - ez volt az A terv. Azt mondja, itt Szarajevóban kevesebbet kell dolgoznia, és sokkal jobban élvezi az életet (less work, more joy), mint azt Amerikában tenné.
Valamikor éjfél után aztán sikerült lenyugodnunk a nagy sztorizásban, és fellőni a pizsamát. Hosszú nap volt, és nagyon eseménydús. Nehéz belegondolni is, mi minden történt velünk egy nap alatt. Ma hajnalban még Harkányban voltunk. Most meg itt, Szarajevóban, Szeliéknél... Nehéz elhinni is, hát még felfogni. Nem is próbálkozom vele, inkább alszom. És még mindig ágyban! :) Kitudja hány sátrazós nap következik ezután...
Összerakjuk a bringáink, majd nekivágunk a városnak. Szűk egy óránk van a találkáig. Első dolgunk megkeresni a történelmi hidat. A pályaudvart elhagyva először a toronyházakra leszünk figyelmesek, nem gondoltuk, hogy itt felhőkarcolókkal fogunk találkozni. Na jó, ezt a címet csak az egyik - még épülő - üvegpalota érdemli meg. A Miljacka folyó partján haladunk, mellettünk villamos pálya, a túlparton gyönyörű házak, a folyó nem nagy, tán 20m-30m széles lehet, apró lépcsőkön visz az útja két fal között a városban. Milyen jó, hogy van kinyomtatva térképünk! Mondjuk már annyit nézegettem a várost indulás előtt az interneten, hogy formáról is felismertem volna a hidat - ahol Ferenc Ferdinándot 1914. június 28-án meggyilkolták. Elég jellegzetes a hidunk, és még egy múzeum is található az egyik lábánál, így elég nehéz lett volna eltéveszteni. Még van egy kis időnk hétig, teszünk egy kisebb kört, elgurulunk az Bascarsija vagyis az 
óváros felé, gyönyörű macskaköves kis utcákon találomra megtaláljuk a kis teret, aminek a sarkán ott a híres Sebilj szökőkút. Ezek az utcácskák fantasztikusak, sajátos hangulatuk van. Itt azt éreztem, hogy szívesen eltöltenék több időt ezen a környéken, de mennünk kellett vissza a hídhoz, közeledett a hét óra. Pedig ez az óvárosi negyed igazán magával ragadó, és fényképezni is lett volna még mit. Na mindegy, talán majd egyszer visszatérünk ide. 
A hídon egy kis várakozás következik, no meg némi majrézás legbelül, vajon mi lesz, ha nem tudunk megszólalni angolul, vagy ha mégsem olyan jó arc ez a csaj? Aki egy kicsit késett, talán ha nem teszi, nem is maradt volna idő ilyen gondolatokra. Érdekes, Bander meg sem nézte az adatlapját a couchsurfing-en, mégis egyből felismeri, ahogy közeledik felénk, úgy dobálja a karjait, ahogy senki más errefelé. Ja, ezt még nem meséltem, hogy amúgy valahonnan New York környékéről származik. Hogy hogy a fenébe került ide? Többek között ezt is meg szeretném majd kérdezni tőle! :) 
Gyors bemutatkozás, és már megyünk is felfelé a már említett steep hill-en, azaz a meredek dombon, mert hogy fent van a ház a hegyoldalban, mint ahogy a házak nagy része itt, mivel a főváros egy völgyben fekszik, pontosabban a völgy oldalában is. Diane igazi amerikai angolt beszél, kicsit gyors, nagyon laza, és persze szlenges angolt, nem az a tipikus könnyen érthető tanult angol, vagy angol angol. Azért valahogy megértjük, de néha vissza kell kérdeznünk. Amikor a hozzá képest gyatra angolunkért elnézést kérünk, kedvesen legyint, hogy ugyan már, don't worry, hiszen még ő is sokat felejt... Valójában egész korrektül megtanult már bosnyákul is a lány, az alatt a 10 hónap alatt, amióta itt van, szóval nem hiszem, hogy bajban van a nyelvekkel, különösképpen nem az anyanyelvével. A ház aljában tényleg van egy garázs, és tényleg itt tartja ő is a bringáját, ahogy írta. Ide toljuk be a gépeket, lebontjuk róluk a cuccokat, és felmászunk a nem is tudom, hányadik emeletre. A lényeg, hogy ez az emelet csak az övék volt. Vagyis "Szeli"-é, a főbérlő srácé, és Diané. Három vagy négy kicsi szobából állt, egy kis konyha-előtér-nappali-lépcsőház helységből, és egy fürdőből. 
Ebből kaptuk meg mi az egyik kétágyas szobát. Szelivel először nem találkoztunk, de amikor előkerült, kiderült róla, hogy eszméletlen nagy arc, neki végre gyengébb volt az angolja, még talán a miénknél is, de azért - vagy talán épp ezért :) - jól megértettük egymást. Na meg a srác állandóan nagyokat nevetett mindenen, ami persze ragályos volt mindenkire, így egyből oldódott a hangulat. Az ajándék üveg bort is átadtuk végre, örültem, hogy többé nem kell cipelnem, célba ért. Cserébe rögtön sörrel kínáltak, illetve kínáltak volna kávéval, és cigarettával is, de se Bander, se én nem élünk egyikkel sem. Sajnos Diane-nek le kellett lépnie dolgozni, így Szelivel maradtunk. Eszméletlen durva a kilátás a szobájából, egész Szarajevót látni. Közben jobbnál jobb zenék bömbölnek, nem tudom kitől és micsoda, de nagyon tetszik, állítólag van itt egy Sarajevo city radio nevű állomás, ahol nincsenek reklámok, és az előbb az szólt, de már Szeli mp3-mai szólnak, meg is kérem a srácot, hogy másoljon fel pár albumot a pendrive-omra, itt szabadultam meg fél gigabájt CCIE tananyagtól. Ne bándd, hogy nem tudod, mi az, én se szeretném tudni, viszont Szeli zenéit azóta is örömmel hallgatom. :)
Reggel fél 9-kor kelünk, még egy kicsit dumálunk a konyhában Dianékkal, aztán lehordjuk a cuccokat. Diane megkér, hogy pumpáljuk fel a kerékpárját, egy országúti gépet, amit úgy hív, hogy Blue Falcon, azaz Kék Sólyom. Kérdezi, hogy én nem adtam-e nevet a kerékpáromnak. Először rávágom, hogy nincs neve, aztán eszembe jut, hogy szoktam hívni... és itt elgondolkodom, hogyan is mondjam angolul, ahogy hívni szoktam a szürke gépet. 
Végülis az Iron Horse jutott az eszembe, bár így utólag a Wire Donkey, vagy a Wiry Steed - Drótszamár, Drótparipa - jobban tetszik, persze itthon már könnyű egy online szótár mellett. Búcsúzunk, és indulunk, Diane a nem sokkal a ház fölött haladó gyorsforgalmi utat ajánlja, de egyrészt túlságosan a hegyen megy, másrészt nem tudjuk, hol találnánk rá felhajtót, így inkább úgy döntünk, legurulunk a folyóhoz. A tegnap esti éjjel-nappali pékségben veszünk egy pár húsos bureket, és lent a Latin-híd mellett egy padon elfogyasztjuk őket reggeli gyanánt. Itt elhatározom, hogy meg fogom valahol szerezni a burek receptjét, és megpróbálok majd otthon készíteni. A Diane-től kapott vízben feloldunk néhány pezsgőtablettát, és elindulunk.
Naptej-illat... Ilyet sem érez az ember máskor, csak amikor szabad! Eleinte még nagy a forgalom a főváros vonzáskörzetében, aztán elmaradnak a dömperek, 
csak mi maradunk, meg néha néhány autó, na és persze körülöttünk a táj, ami elég pazar, meg kell hagyni. Itt most egy 1163m magas hágó következik, Szarajevó 531m-en volt - vagyis még mindig ott van, de már a hátunk mögött... :) -, tehát bő 600m szintet kell most felvennünk. Az emelkedést egyelőre még csak a tempón érezzük, tekerünk ahogy szoktunk, de csak 16-18-al haladunk. Egész sokáig tart ez a lankás rész, már-már kezdem elhinni, hogy végig ilyen lesz, de aztán... Aztán jön egy gyönyörű kis duzzasztott tavacska az út szélén. Eszméletlen szép kis hely, nem gondoltam, hogy már .jpg)
Megeszünk egy Twixet, Bander talál egy régi nyertes csokipapirt. Ezt sem váltjuk már vissza, május 16-odikáig él az akció. Akkor elvileg már 
A térde a baj. Otthon kerekeztünk egyet kb. egy hónapja, akkor kikészült a végére a lába. Most azt mondja mindjárt rendben lesz, és tényleg, nemsokára újra nyeregben a barátom. Most már ő megy elől, és nem sietünk sehová, csak jussunk túl a fölfeléken sérülések nélkül, mindegy, mennyi idő alatt, de ésszel kell közlekednünk, nem a szomszédba megyünk. Meglátom magunk felett az utunk egyik ívét kb. százméterrel feljebb a hegyoldalban. Még néhány kanyar, és nemsokára odafentről csodálhatjuk a kilátást. 
Ami valóban gyönyörű, ahogy lentről elképzeltem. Panorámakép, és néhány időzített önkioldós kép készül. Nyugat felé havas hegycsúcsokat is látni a távolban. Lassan fel kell, hogy érjünk a hágóba. Ez hamarosan el is következik, azonban a tetőn semmi érdemleges nem fogad minket egy romos házon, és egy aknaveszély táblán kívül.
Jön a lejtő, melegítőt húzunk. Néhány nagyobb kanyar után újra lankás részen találjuk magunkat, körben zöld mezők, és a távolban hatalmas, havas hegyek. És még csak ezután jött a java! Micsoda helyeken kerekeztünk át! Nehéz leírni... Alagutak, sziklafalak mindenfelé. Az első alagút előtt megállunk, felszereljük magunkat fényvisszaverő mellénnyel, lámpákkal, felcsapjuk a bokára a fényvisszaverő szalagot, és indulunk neki az alagútnak. Ahogy pár métert haladtunk a megállóhelyünktől, 
rögtön nevetésben törtünk ki. Az alagút alig 30m hosszú, csak ezt az előbb még nem láttuk... Ezért öltöztünk fel világítós hacukába!? :) Az ember mellett a víz is utat tört magának a hegyen át, kicsit odébb az alagúttól egy kisebb barlangon folyik keresztül a patak. Még néhány eszméletlen sziklafal, és sziklába vájt alagút következik, majd végre megtaláljuk a helyet, amit alkalmasnak találunk arra, hogy elköltsük az ebédünket.
gulyást még nem ettem, de most ez is megteszi. A második már annál gusztább, Bander még otthonról hozott virsliét szeljük fel négy felé hosszában, így pont beleférnek a szeletek a sütőlapocskánk bordái közé, hamar megsül a vajon a virsli, 
és már jóízűen lakmározunk is. Az erős szél egy kicsit nehezítette az ebéd elkészítését, de egy polifoammal ismét felfogtuk. Amúgy eszméletlen, mennyi szemét van a pihenőhelyünk mellett, és valami barom a menedék egyik oldaláról még a deszkákat is lefeszítette és eltüzelte. Ennek ellenére csodás ez a hely, hatalmas sziklatornyok alatt ebédeltünk a szoros aljában, induláskor még megtöltöttük a palackokat a forrásnál, és már nyeregben is voltunk ismét.
