Kerékpárral Athénig

Mire visszaértem a vizekkel, Bander már elkezdte felállítani a sátrat. Csatlakoztam az építkezéshez, és miközben szúrtuk lefelé a cövekeket, egy kíváncsiskodóra lettünk figyelmesek. Köszöntünk a 12-13 éves forma srácnak, és megkérdeztük tőle angolul, hogy baj-e, ha itt sátrazunk. Láthatóan értett valamit abból, amit mondtuk, de beszélni már nem nagyon beszélte az angolt. Mindenesetre barátságos volt, és nem zavarta, hogy sátrat állítottunk. Egyikünk mindig lefoglalta, miközben a másik tett-vett a sátor körül. Mutattam neki a térképet, hogy honnan jöttünk, s merre megyünk tovább. Kérdeztem, hogy Ohrid szép hely-e, de ezt csak bólogatással tudta megerősíteni. Később a szülei is megjelentek egy autóval, összeszedték a srácot, akiről közben már sikerült megtudnunk, hogy Emrának hívják. Miután az apjától is engedélyt kértem a sátrazásunkra, kiderült, hogy övéké ez a föld: „This place is mine” tudta az apuka angolul, és bólogatott, hogy oké a sátrazás, majd ezzel le is léptek.
Örültünk is, meg nem is. Felfedeztek minket, de legalább már a földtulajdonos engedéllyel sátrazunk. A felfedezésnek aztán később még láttuk kárát, Emra visszatért a barátaival, és távolról folyamatosan ordibáltak valamit, talán értelme sem volt, csak úgy kajabáltak, hogy ijesztgessenek, vagy tudom is én... Ez már sötétedés után volt, mikor a vacsoránkat főztük. Persze nem tudhattuk, hogy Emráék-e azok, de az biztos volt, hogy valami kölyköknek a ma esti műsora mi vagyunk. Ennek nem nagyon örültünk, de reméltük, hogy ennyiben kimerül a csínytevés. Kimerült, egy idő után abbamaradt az ordibálás, viszont a vallási szólamok még mindig áthallatszottak a szemközti faluból. Persze ahhoz túl fáradtak voltunk, hogy ez igazán zavarjon, örültünk, hogy a közelünkben már békesség van. Annyira nem volt időm felkészülni Macedóniából, hogy még a pénznemüket sem tudtam, úgy kellett a szokásos esti sms-ben megkérdeznem, az árfolyammal egyetemben. A vacsora, és egy szűkszavú naplóírás után már az igazak álmát aludtam. Ez volt eddig a legkeményebb nap, hihetetlen, hogy 124 kilométert megtettünk azokon a borzasztó albán utakon. De már túlvagyunk rajta, és ez nagyon jó érzés.