Kerékpárral Athénig

Klos után gyanúsan emelkedni kezdett az út. Úgy tűnik, elhagyjuk a Mati völgyét, egy hajtűkanyarral máris a hegyoldalban találjuk magunkat. Ahjj, de nem esik jól most ez a fölfelé, fáradt vagyok, és már a karjaim is belefájdultak a kormány szorításába. Egész más ilyen útakon bringázni, mint máshol, sokkal jobban igénybe vesz, engem is, és a kerékpárt is. Fölfelé, fölfelé, és fölfelé. A táj elképesztő, dél felé hatalmas hegyeket, és völgyeket látni, alattunk a völgy a Matival és mezőkkel. De hol lesz már a hágó? Több száz métert felkapaszkodtunk már, mindig azt hiszem, hogy itt a vége, aztán újabb dombokon látom magam előtt kanyarogni az utunk. Itt már tényleg vörös a föld, és sok helyen kopár a táj, a hegyeket nem borítja lomberdő csupán bokrok. Nagyon az az érzésem, hogy máskor sokkal kopárabb, kiszáradtabb lehet ez a táj, csak nekünk van szerencsénk a tavasszal, hogy most minden ilyen zöld, és élettel teli.
Sajnos ez az élet az utakon is megvan. Képzeld el, amint tűz rád a nap, fáradt vagy és kimerült, mégis egy kaptatón tekersz felfelé egy jól megpakolt kerékpárral, mert valami nagy őrültséget a fejedbe vettél, amit véghez akarsz vinni. Az út poros, és kátyús, otthon nem is neveznénk útnak. És akkor jön egy nagy, büdös, koszos, zajos teherautó, már messziről hallod, ahogy szenved a motor, kapar felfelé iszonyatos morajjal. Mikor utolér, inkább félreállsz, több okból is. Egyrészt lehet, hogy nem fértek el egymás mellett, vagy ha igen, akkor sem egyszerű az ilyen remek „utak” szélén haladni kerékpárral, és nem olyan jó buli bekerülni egy soktonnás dömper kerekei alá. Másrészt érdemes megvárni, hogy kicsit tovaszálljon a kipufogófüst, és a por, amit maguk után hagynak ezek a szörnyetegek. A régi BKV buszok kipufogógáza könnyű illat ahhoz képest, amit ezek itt produkálnak. De még továbbra is azt állítom, hogy Albánia jó hely, sőt az albán emberek jó arcok! Annyi az egész, hogy magadban el kell fogadnod, hogy ez a balkán, ez Albánia, ahol nincsenek utak, kosz van, por, és szemét, de a táj gyönyörű, és az emberek nagyon közvetlenek és jó fejek! Például az egyik kanyarban, ahol félreálltunk térképet nézni az egy az előbb elmlített dömper elől, a sofőrje megállt mellettünk, és megkérdezte, hogy segíthet-e? Pontosabban egy büdös szót nem értettünk abból, amit mondott, csak kikövetkeztettük, mit szeretne. A térképet látva, útbaigazított minket, hogy Bulqize arra van, amerre tartunk, ezen az úton. Remek, akkor gyerünk! Persze a fölfeléből volt még bőven. Bander egy Twix csokit kap elő, megfelezzük. Még mindig meg tud lepni, mik vannak a tarsolyában.