Kerékpárral Athénig

Shkodrába a már járt úton térünk vissza, bár valószínűleg le lehetne vágni Tirana felé, azaz arra, amerre mi is folytatjuk az utunk, azonban ezt nincs kedvünk megkockáztatni most. Újra tapasztaljuk, hogy itt a KRESZ helyett a KÁOSZ a közlekedési morálra. Otthon még nagy büszkén olvastam, és tervezgettem, hogy majd itt Shkodrában jól megnézzük Albánia legnagyobb mecsetét, az új építésű II. Hassan mecsetet, meg még kitudja mit, de őszintén szólva, most alig vártuk, hogy elhagyjuk végre ezt a mi szemünknek szokatlan, kaotikus, lepukkant várost. Nem akarom bántani Shkodrát, mert valójában mindezek ellenére biztosan szép, csak nekünk kicsit hirtelen jött, mélyvízként. Szóval iszkoltunk Shkodrából, előtte azonban megálltunk még egy banknál, és vásároltam 120 Albán Leket 10 Euróért, és csak eztán hajtottunk ki a városból. Kielőzünk egy váltó nélküli, kétoldali sztenderrel felszerelt kerékpáros bácsikat. Elmúlik egy perc, amikor a tükrömben látom, hogy még mindig mögöttem van a szövetnadrágos, ballonkabátos, svájcisapkás bácsikánk a napszemüvegével. Kemény volt az öreg, meg kell hagyni! Egy hatalmas körforgalomban kikerülünk egy hősi emlékművet, majd jobbról megívelünk egy hegyre épült várat, és már kint is vagyunk a dzsungelből.
De micsoda szakasz következett ezután! Makulátlan minőségű, széles, aszfaltozott út. Épp csak a sok büdös merci nem stimmelt, meg a kopár hegyek a távolban, és lehettünk volna… Nem, ez nem jó hasonlat, Albániát nem lehet egy lapon említeni Ausztriával, bármilyen jó minőségű is az út Shkodrától Tiranáig. Bár utóbbit csak gondolom, hiszen mi a fővárosig nem hajtottunk el ezen az úton, de valószínű megvan minimum odáig ez a jó minőségű, új út. Az út még hagyján, de hátszelet is kaptunk, illetve Bander ismét bekeverte a telefonján az „Enjoy the ride” című számot, és mint ahogy azt ez idáig már megszoktam, ilyenkor vérszemet kap, és elkezd úgy tekerni, mint egy őrült, én meg lemaradok. Igen ám, de itt Bander 35km/h-nál nem gyorsult tovább, és én ekkor még mindig ott voltam anschlussában, és csak mentünk, mentünk, száguldottunk egészen sokáig ilyen sebességen. Mondanom sem kell, hogy írtóra élveztem, hogy végre haladunk! Ilyen sebesség mellett 1 óra alatt megtesszük a tegnapi távunk felét, illetve megérkezünk Lezhába! Ez fantasztikus érzés volt, főleg a tegnapi, az esti kitérőt leszámítva összesen 66km-es napi táv után. Végre haladunk! Nem tudom mi történt velünk, de amikor szembeszelet kaptunk, akkor se lassultunk igazán 30 alá. Bár ez a szembeszél valószínű csak szélcsend volt, csak a megszokott hátszél után tűnt pofaszélnek. A lényeg, hogy egészen Lezháig nagyon szép tempót diktáltunk, aminek nagyon örültem. Kár, hogy nem tud részidőket mérni a kilométerórám, kíváncsi lettem volna ennek a szakasznak az átlagára.