Ahogy áthajtunk a kis hídon, az út egyből emelkedni kezd. Az első ív után rögtön egy sorompó és egy házikó fogad minket, a néninél sikerül felváltani a 200 Eurós bankjegyemet a két 2 Eurós jegy fejében. A kapu után még néhány hajtűkanyar következik az erdőben, majd egy völgy bal oldalában folytatódik a kaptató. Az erdő szép, akár lehetne valamelyik hazai hegységünkben is ez a kép, mondjuk a Bükkben. Bander kicsit elhúz tőlem, pedig nekem sem esik olyan nehezemre a fölfelé. Aztán felérünk, néhány bódé fogad a tóparton, feljebb egy nagyobb ház, és kicsit visszafelé a tótól egy kis gerincen fedett pihenőhely, igaz, félig elfoglalva egy társaság által. Én jobban preferáltam volna a tópartot az ebédhez, de Bander ekkor már irányba vette a fenti társaság melletti fedett részt. Megpróbál feltekerni a meredek köves erdei úton, persze nem sikerül, a társaság ezen jót mulat.
Néhány srác oda is jön hozzánk, fiatalok, tizenévesek, tudnak kicsit angolul, kérdezősködnek mindenfélét, készséggel válaszolunk, ők csodálkoznak, ámulnak, na és persze nagyon vidámak, és közvetlenek. Bevallom őszintén, én itt kicsit „bugos” voltam, Bander is felidegesített felfelé jövet, amikor előadta, hogy bizony a fennsíkra fel, meg lejönni az legalább másfél nap lesz, azaz holnap este fogunk visszaérni, és holnapután leszünk Podgoricába… Mert tervbe volt, hogy ha (!!!) lesz időnk rá, felmegyünk itt egy makadámúton a 2000m körüli gerincre egy körre a nemzeti parkban. De egyrészt nem állunk olyan jól idővel, másrészt ahogy a Durmitorban sem, még itt sincs Tavasz odafent, látni még hófoltokat a kopár gerincen, és az időjárás sem a legfényesebb most, csak kimerülnénk, szétfagynánk, és időt vesztenénk, és ezek mind veszélyeztetnék az elsődleges célunkat, 
Athén elérését. Ezt persze eddig nem tudtam tisztázni vele, mert miután megemlítette, hogy még legalább két nap lesz így, mire Podgoricába érünk, elhúzott előre a tóhoz. Miközben én úgy terveztem, és számoltam, hogy jó lenne akár még ma este a fővárosba érni, ha nem akarunk egy tartaléknapot veszíteni. A másik dolog ami zavart, hogy nem a jó kis tóparton főzünk nyugalomban, hanem idejöttünk ezekhez a fiatalokhoz, és bár jó fejeknek tűnnek, és kedvesek, de most valahogy nincs kedvem a tört angolukkal diskurálni, főznünk kell, és kicserélnünk a külsőmet, ők meg már most szétpakolás közben teljességgel körbeugrálnak minket.
Aztán történt valami, amitől egyből azt éreztem, nem kéne ilyen „gázálarcnak” lennem: odalépett hozzánk a társaságból az egyik lány, és meginvitált minket, hogy együnk velük együtt, most készültek el a hússütéssel, és van belőle bőven, jut nekünk is. Erre valahogy abszolút nem számítottam. Természetesen éltünk az ajánlattal, a sült hús mégiscsak fényévekkel jobb eledel, mint az instant leves, instant tésztával. Hiába turbóznám fel virslivel, vagy kolbásszal az utóbbit, a sült hús, az sült hús. Szépen megterítettek már a fiatalok, mi is kapunk egy-egy műanyagtányért. Rendes evőeszközöknek a hiányában vannak, így még ők is jó hasznát látják a kanálgépeink villáinak és késeinek. Szinte szégyellem magam, hogy az előbb még tartózkodással voltam a fiatalok felé, most pedig itt ülünk az asztaluknál. Megkínálnak rakijával is amitől 
aztán végképp átragad ránk is a nagy vidámság, készítek egy frenetikus csoportképet az egész bandáról, mindenki vidám, és nevet a képen.
A hús nagyon finom, nem számítottunk rá, hogy ilyen fejedelmi ebédünk lesz. Az még hagyján, hogy ilyen finom falatokban lehet részünk, ezzel a meghívással rengeteg időt is nyertünk. Árpád, nem voltál elég nyitott a világ felé, pedig most tessék, ha a tóparton maradtunk volna, főzhetnénk a szemerkélő esőben! Hiába, ez a szép az ilyen túrákban: egyik nap defektet kapsz, azt se tudod, tovább tudsz-e majd menni, és következő nap találsz új külsőt, és megvendégelnek, méghozzá nem is akárhogy. A srácok egyébként gimnazisták, holnap indulnak osztálykirándulásra Belgrádba, ma csak feljöttek ide sütögetni, együtt lenni. Azért csak srácokat írok már, mert időközben a társaság egy része, köztük az összes lány, elszivárgott valahová. Ez akkor tűnt fel, amikor már egész palack söröket kínáltak az ebéd végén, hogy vigyük magunkkal tovább az útra. Megkérdeztem, hogy hogyan van náluk sör, és rakija, mikor még el sem múltak 18? Az még oké, hogy volt náluk, de ők tényleg nem ittak belőle, se a sörből, se a pálinkából. Ekkor már azt kérdeztem, hogy akkor meg miért van náluk pia, ha nem isznak? Erre ők: the girls… the baaad girls! :) Szóval a lányokra fogták. Amúgy már zavarbaejtően rendesek voltak velünk, ránk akartak hagyni rengeteg kaját, 
elénk tettek több palack sört, mindenféle chipseket, és már nem is tudom mit, és nem akarták engedni, hogy ne fogadjuk el. Nagy nehezen sikerült megmagyarázni nekik, hogy nekünk mindezt tovább is kéne cipelni kerékpárral, úgyhogy már csak ezért sem fogadhatunk el ennyi mindent. Végül megalduktunk egy palack sörben, egy zacskó mogyorós snackben, egy tubus ketchupban és majonézben. Kérdezték a srácok, hogy meddig megyünk el ma, mondtuk, hogy valahol a Moraca kanyonban tervezünk estére tábort verni, ezen aztán teljesen készen voltak, pedig a kanyon tényleg nincs már messze ide. Kérdezték, hogy tetszik-e nekünk az ország, a táj, és az emberek, mindenről csak nagyon jót tudtunk mondani, aminek láthatóan nagyon örültek, kicsit még vicces is volt, ahogy utánunk mondták: Montenegro is beautiful, we are very kind. Azt éreztem, hogy szeretnének mérhetetlenül kedvesek lenni az országukba látogató turistákkal – esetünkben velünk -, és amikor erről visszajelzést is kaptak, nem lehetett nem észrevenni a boldog elégedettséget rajtuk. Ez egyébként minden montenegróinál igaz volt, akivel eddig találkoztunk. Biztosan sok esetben az általános kedvesség mögött nagyon mélyen a pénz van, de mégis, az egy nagyon szép dolog, hogy ha így egy jó képet akarnak festeni az országról, és minden rosszérzés nélkül én is szívesebben jövök el, és hagyom itt a pénzem egy olyan országban, ahol ilyen gyönyörű tájak várnak a felfedezésre. Ahol mindenütt 
ilyen nagyon kedvesek velünk és ahol 130km kerékpározás alatt már harmadjára kínálnak meg rakijával. Lehet, hogy valahol én vagyok földhözragadt még e kis balkáni ország embereihez képest, de egy kicsit azt éreztem, ez a nagy kedvesség ugyan mélyről jön, de az is mögötte van valahol, hogy szép képet vigyünk haza az országról, és visszajöjjünk. Ami persze egyáltalán nem baj, sőt sok magyar honfitársunk példát vehetne róluk! Mert működik a dolog, és hosszútávon, nagyban nézve, csak így jó csinálni. Hiszen ha csak magunkat nézzük, bejött a dolog nekik, biztos vagyok benne, hogy megyünk még Montenegróba, már most a jövő évi durmitori síelésen gondolkodunk, és ne felejtsük el, hogy ott maradt a Bobotov Kuk a nagy hó miatt meghódítatlanul. Arról már ne is beszéljünk, hogy a kotori öbölnek most a közelébe se megyünk.
