Próbálom nem terhelni a sérült első kereket, de úgy érzem, így is túl sok rajta a cucc, hamar úgy döntök, hogy megállj, és leszerelem a kormánytáskámat, amit eztán egy pókkal odafogva a hátul lévő cuccok tetejére kerül. Nem túl szép látvány se a táska nélkül maradt tartóvas a kormányon, se a kormánytáska hátul a csomagok tetején, de hát most ez van, a lényeg, hogy bírja ki a kerék Mojkovacig.
A táj most talán még szebb, mint tegnap, csupán néhány bárányfelhő tarkítja az amúgy szikrázó 
kék eget, na és a kanyon… az még mindig csodaszép. Az egyik kanyarból nagyon szépen lelátni a Tara patak egy egész hosszú szakaszára, a vize kristálytiszta, türkiz, és vad! Nem semmi élmény lehet itt raftingolni… Most persze ilyesmit nem látunk, és nem is erre koncentrálunk, inkább arra, hogy ne találjon el egy kő sem azok közül, amelyek odafentről potyognak lefelé a sziklafalról. Merthogy az úton néhány helyen kisebb-nagyobb kövek 
hevernek, mindig pont ott, ahol meredek sziklás rész mellett halad, szóval gyanús, hogy nem egy teherautóról potyogtak le. Egy ilyen szakaszon egyszer hallok is odafentről koccanásokat, de a kőlavina hál’ isten elmaradt.
Véget ér a relatíve sík, kényelmes terep is, fölfelék következnek, előbb enyhébb, a völgy oldalában haladó szakasz jön, majd bevesszük magunkat az erdőbe, ahol már komolyabb emelkedők következnek, néhány kanyart is vesz az út. Itt talán 150 métert is emelkedünk így, mire kiérünk egy kiépített pihenő- emlékhelyre, ahonnan újra rálátni a kanyonra. Ezen a ponton jobbra kanyarodik az országút, megíveljük 
a Bisztrica völgyét, ami itt csatlakozik be a Tara kanyonba. A táj itt is elképesztően szép, a távolban havas tetejű hegycsúcsok magasodnak, a völgy túloldalán pedig látni az utat, mindjárt ott leszünk! A völgyből kiérve ismét némi felfelé következik, talán ez már az utolsó Mojkovacig. Az is erre utal, hogy szépen lassan kezd kilaposodni a kanyon, itt már nem is lehetne annak nevezni, inkább csak völgy az, amiben haladunk. Vagy pontosabban inkább az oldalában, mert a völgy alja igen csak lejjebb van még mindig tőlünk. Tényleg véget ér a fölfelé, és egyre több házat látunk, a távolban feltűnik valami város képe a völgy végében, az lesz Mojkovac! Már csak odáig kell kibírnia a kerekemnek! Bár most nem esik eső, mégsem teljesen felhőtlen a hangulatom, aggaszt a kerék, mindaddig nem leszek teljesen nyugodt, amíg le nem cseréljük ezt a roncs külsőt.
