Kerékpárral Athénig

Már hajnalban felébredek, kopog az eső a sátor tetején. Akkor aludjunk tovább, majd eláll… Ennek az lett a vége, hogy már nem bírtam tovább, olyan erővel hívott a sárga hang, hogy kénytelen voltam kimenni az esőbe. Persze a reményt még ekkor sem adtuk fel, reméltük, hogy el fog állni az eső.

Valamikor délelőtt 10 után adtuk fel végleg. Ha esik, hát essen, akkor elindulunk esőben, nem várhatunk egy egész napot arra, hogy elálljon. Még a sátorban összepakoltam amennyire csak tudtak, kitoltam a gépeket egy közeli épület eresze alá, és ott málháztam fel. Már néhány kör séta után csurom vizes lett a cipőm a vizes fűtől. Pedig este még mennyire örültünk a magas fűnek, még írtam is haza az üzenetben, hogy végre puha fűben sátrazunk. Hát ezt most jól megjártuk. Nem mintha nem lenne mindegy, mikor ázik át teljesen a cipőm, most vagy miután elindultunk rá két percre a felverődő víztől. A sátrat is összerámoljuk, felpókozom hátra, aztán gyerünk!

Az eső egyébként nem esik olyan szörnyen, mint ahogy a sátorból hangzott a kopogó esőcseppektől. Bár ez megint mindegy, mert ha órákat kerekezünk szemerkélő esőben, az is elég a bőrig ázáshoz.

Ahogy elindulunk, rögtön pár száz méter múlva feltűnik a Moraca kolostor. Ez itt híres turistalátványosság, olvastam róla indulás előtt. Most mégis elszáguldunk mellette, szakadó esőben nincs kedvem turistát játszani, inkább érjünk ki minél előbb a hegyek közül Podgorica környékére, ott talán már nem fog esni. A táj egyébként ismét gyönyörű szép, sokkal zöldebb minden, mint ahogy az előzőleg összegyűjtött infókból gondoltam, valahogy egy vörös sziklás, kopár, Grand kanyon féle óriásvölgy kép élt bennem a Moraca kanyonról, de valójában most minden úszik a zöldben, a sziklák szikla színűek, és hatalmasak. Alagút alagutat követ, eleinte a bal oldalán haladunk a völgynek, majd egy viadukton áttérünk a jobb oldalára. Itt újabb alagutak következnek, ez az a szakasz, amiről azt hiszem PusiZoliék írták, hogy 42 kivilágítatlan alagutat számoltak meg rajta. A túra előtt, és a túra elején sokat emlegettük ezt a retteget számot, de mivel azóta már vagy 100 kivilágítatlan alagutat éltünk túl, mostanra nem túlságosan izgat fel minket ez a szám. Rajtunk a mellény, a karszalag, a lámpák, a neonzöld esőponyva, ennél többet már csak akkor tudnánk megtenni a védelmünk érdekébe, ha nem mennénk be az alagutakba. Erről azonban szó sem lehet, más út nincs, visszafordulni nincs nagyon hová, ahogy elnézem ezt a kanyont, bármilyen alternatív út minimum 800m plusz szintünkbe kerülne.

Az egyik alagútban alaposan ránk ijesztenek, itt is tart még az útfelújítás, épp egy piroslámpás félpályás útlezárásnál várunk a zöldünkre, amikor valamelyik közeli munkagépen megnyomnak egy ködkürt hangzású dudát, legalábbis úgy hangzott az alagút akusztikájában, azt hittem leesek a bicikliről, akkorát szólt. Egyébként az alagutak néhol tényleg parásak voltak, nem sokat lehetett látni belőlük, a szembejövő forgalom még hagyján volt, az út elég széles volt, hogy elférjünk, és ők is gyök kettővel mentek az útépítés miatt, de épp ez utóbbi volt a nehézség. Ha a szembejövő autó vagy az alagút vége világított szemből, nem láttunk rendesen a lábunk, vagyis inkább a kerekünk elé. Jöhetett volna méteres kátyú, simán belehajtottunk volna. Na de hál’ isten nem jött semmi ilyesmi, úgyhogy felejtsük is el az alagutak! Mit látni a szabadban?

Hatalmas magasságok felettünk, Bander kiszúr valami utat fent nagyon magasan a sziklafalban, később látjuk, hogy az csak vonat lehet. Néhol eszméletlen viaduktokon át megy a magasban, micsoda kilátása lehet az utasoknak a kanyonra… Egyszer érdemes lenne kipróbálni! Most az eső sem zavar már annyira, túltettem magam rajta. Ha esik, hát essen, nem érdekel! Amikor itt vagyunk ebben a hihetetlen Moraca kanyonban, olyan tájon kerekezünk, amihez foghatót még életemben nem láttam, és már hónapok óta vágytam rá, hogy itt legyek, álmodoztam róla. Hát most esik az eső, amikor itt vagyunk, na bumm, nem engedem, hogy elrontsa a kedvem! Itt is gyakoriak az egymást követő néhány méteres alagutak, és az út fölé hajló sziklafalak, azonban ami a legjobban tetszett, és amit még eddig sehol sem láttam, az alattunk elterülő Moraca folyó látványa. Egy kis kanyont vájt magának a nagy kanyon alján, ennek a kis kanyonnak a jobb peremén vissz az utunk, a túloldalt pedig a modern civilizációnak nyomát se látni, csak fák, bokrok, és mező. Talán legelőnek ha használják a környező falvakból. Ahogy magamat ismerem, egy pár óra után halálra unnám magam ott, de mégis vonzz a hely, micsoda feeling lenne ott sátrazni.

Itt már laposabb a kanyon, kétoldalt ugyan még mindig sziklás a táj, de már nem olyan nagyok a magasságok, és ki is tágult a völgy. A cédrusfenyők is azt jelzik, hogy nem lehetünk már olyan magasan, és talán a hegyek is véget érnek hamarosan. Már nincs sok hátra Podgoricáig, egy tábla jelzi, hogy már csak 12 kilométerre van tőlünk a főváros.

Egyszer csak arra leszek figyelmes Bander mögött tekerve, hogy barátom hátsó kereke lapos. Először próbálok nem hinni a szememnek, közelebb megyek, hogy jobban megnézzem, valóban jól látom-e. Még mielőtt megbizonyosodnék róla, és szólnék neki, ő is észreveszi - tehát tényleg defektünk van. Megállunk. Bander tovább akar menni így, nem szeretne az esőben az út szélén szerelni. Én nem tartom jó ötletnek, hogy ilyen kerékkel továbbmenjünk, szétmehet a felni, és a külső is, csak tetéznénk a bajt.

Hát kicseréltük ott az esőben a belsőt, de az új sem tartott sokáig. Néhány kilométer múlva újra lapos lett a hátsó. Aki élt már át ilyet, tudja milyen lélekölő tud lenni. Száguldanál szabadon a drótparipádon, de csak kapod a defekteket. Utóbbit legalább egy benzinkút mellett kaptuk. Betoltuk a kút mögé a bringákat, kerék ki, belső kiszed, pocsolyában megnézzük, hol a lyuk. Itt jó sokat szenvedtünk a kerekekkel. Először is, most már ragasztanunk kellett, megfoltoztuk az összes lyukas belsőt. A benzinkutasok közben beinvitáltak a kút előtti szabadtéri, de fedett kávézóba, itt már az esőtől védve, egy-egy fotelban ülve tudtunk szerelni. Ez persze mit sem javított a kedélyállapotunkon, ami ekkora már nem volt túl fényes. 5 percenként kinéztem a pocsolyákra, hogy esik-e még, és mindig esett, hol jobban, hol kevésbe, de folyamatosan esett. Bander kerékpárja se nézett ki túl jól kerekek nélkül. Merthogy közben kivettük az első kereket is, hogy megcseréljük a két külsőt, mert a hátsó nála is sokkal kopottabb. Találunk is rajta egy apró lyukat a futófelületen. Elkészül az új első kerék, megyek felfújni a kompresszorhoz, nagyon modern, digitális készülék, belövöm rajta a másfél bárt kezdetnek, nehogy baj legyen. Hát baj lett, azonnal ereszteni kezdett a kerék. A kompresszor is gyanús volt, mert hogy nem másfél bárig kezdte el feltolni a kereket, az is biztos… Persze aztán lehet, hogy valami kis kavics maradt a kerékbe, és az lyukasztotta ki újra, ezt már nem tudni, csak azt, hogy egy újabb lyukas kerékkel sétálok vissza Banderhoz. Ekkor már vagy másfél-két órája itt tököltünk ezen a benzinkúton, és én is kezdtem kiborulni… Az eső még mindig esik.

Újra nekiálltunk a kerekeknek. Most már kifordítottuk a két külsőt, és amennyire csak tudtuk, egy ronggyal szárazra, és tisztára töröltük őket. Majd ugyanígy a belsőkkel, és a felnikkel (leszámítva a kifordítást). Ügyelve arra, hogy közben a földre se kerüljenek le. Ha egy apró kavics belekerül, újra kilyukadhat tőle a belső, és a végén már a foltunk is elfogy, amiből amúgy sincsen már sok. A végén csak sikerült összerakni a kerékpárt, a kerekeket inkább Bander kis kézi pumpájával fújtuk fel, nehogy megint megjárjuk a kompresszorral. Közel három órát vesztettünk. Amikor elindulunk, még mindig esik. De legalább Podgorica itt van már valóban egy köpésre. Ott talán nem árt keresnünk egy kerékpárboltot, és beruháznunk új külsőkre. Csak ne kapjunk több defektet. Már jócskán délután van, és még alig haladtunk ma.

A fővárost egy erdősáv határolja, ezen áthajtva érünk be a városba. A táblákat figyelve először a központot célozzuk meg, egy kis vásárlást terveztünk be ide. Nem árt beszerezni ezt-azt még Albánia előtt Először azonban egy GSM boltnál állunk meg, Bander átalakítót vesz a töltőmhöz. Az ő telefonja ugyanis újfajta keskeny csatlakozós, viszont a töltőjét otthon hagyta, így kézenfekvő volt, hogy egy adapter vásárlásával oldjuk meg a hiányt. Amit sikerült is beszereznie Bandernak az első boltban, talán 2 Euróért, így meglett a boldogság, most már vidáman tud zenét hallgatni, fényképezni a telefonnal, csak konnektor kell, és fel tudja tölteni.

Aztán jött az ábécé. Az utca emberét kérdeztem meg, hol találunk valami nagyobb szupermarketet. Két sarokra volt tőlünk a Delta Maxi nevű, talán a legjobban a SPAR-hoz hasonlítható élelmiszerüzlet. Széles választékkal, és drága árakkal. Én mentem be, amíg Bander kint ügyelt a bringákra. 16,4 Eurót költöttem, úgy, hogy ebben még üvegvisszaváltás is volt. Alaposan bevásároltam, került a kosárba 4 tonhalkonzerv, sajt, felvágott, májkrém, virsli, kenyér, banános [Bander kedvence] csoki, Twix, ásványvíz, és persze két pár izomtibor puding. A blokkról azt is megtudtuk, hogy a kenyeret úgy írják, hogy hljeb. Néhány plusz szatyrot is szereztem, nehogy megint ne legyen elég becsomagolni mindent az eső ellen. Berámoltuk a sok kaját a táskákba, majd továbbálltunk. Először a szemközti parkban akartunk egy kis pihenőt tartani, de egy csöves egyből le akart tarhálni, aztán amikor határozott nemet intettem, nagyon felbőszült, és még messziről is ordibált valamit, ráadásul más unszimpatikus arcok is tanyáztak erre, mi meg elég feltűnőek voltunk a két jól megpakolt bringával, ezért úgy döntöttünk, inkább továbbállunk. Apropó, közben az eső végre elállt! Legalább az ázásnak vége, most már talán egyenesbe jövünk. Megkérdezünk egy bácsit, merre van Han i Hotit, vagyis a határátkelőnk Albániába. Egész érthetően elmagyarázza, csak néhány lámpás kereszteződés, és már kint is vagyunk a városból arrafelé kivezető főúton.

Már épp látom a táblát, ami jelzi a jó irányt, amikor látom, hogy Bander egy egész utcányit lemaradt. Visszahajtok hozzá, és közben imádkozom, hogy ne megint defekt legyen. De nem, nem defekt, viszont barátom megtalálta 100km-es sugarú körben feltehetően az egyetlen kerékpárboltot. Bemegyünk, az eladó tud angolul. Mutat mindenféle külsőket, mindegyik méregdrága. A Bander 28-as kerekére még kapható egész jó, túrára való, keskeny külső, de horribilis az ára, 27 Euró. Viszont elég vékony a futófelületénél, ami nem túl előnyös a defektek elleni védelem szempontjából. Utólag már nem is tudom felfogni, hogyan dönthettünk ilyen rosszul, de végül nem vettünk semmit. Továbbálltunk Podgoricából, áthajtottunk egy nagyobb útlezáráson, majd ismét egy erdős részen, és már kint is voltunk újra a városi dzsungelből, kint a szabadban. Érdekes, hogy ahol bejöttünk a városba, és ahol elhagytuk, ott is ugyanazt a fajta ültetett cédrusfenyő erdőt találtunk. Úgy látszik a városatyák úgy határoztak, körbetelepítik a fővárost erdővel. Ez dicséretes.

Montenegrónak talán az egyetlen sík részén tekerünk, igaz, talán csak néhány kilométer széles, de akkor is, ilyet még nem láttunk, mióta az országban vagyunk: nyíl egyenes országút! Egy kis folyót keresztezünk, ami igen érdekes látványt nyújt. A víz egy apró kanyont alkotva néhány méter mélyen bevájta magát a sziklába. A bringaboltos srác azt mondta, a határ előtti utolsó településen, Tuzi-n van pekara, azaz pékség, ott kapunk bureket. Erre vágyom már, mióta elhagytuk Podgoricát. Egy bureket ennyi, és nem kapni több defektet.

10km a fővárostól Tuzi, hamar odaérünk, takaros kis város. A főtér mellett találunk is egy pekara-t, egy fiatal srác az eladó, egész jól beszél angolul, veszünk tőle egy kenyeret, egy pár húsos bureket, és egy pár egyéb péksüteményt, 3 Eurót fizetek összesen, ez már barátibb. Megengedi, hogy feltöltsük a palackjainkat vízzel, sőt, még kezet is tudunk mosni a helység sarkában lévő mosdónál. Ez már igazán ránk fért a sok szerelés után. Leülünk a parkban egy padra, beszaladok még szembe egy kisboltba vajért, ezt elfelejtettem venni Podgoricában, pedig zsiradék nélkül elég nehéz lett volna megsütni a virsliket vacsorára. Elfogyasztjuk a bureket és a péksütit, majd mikor már épp egész közelről venné szemügyre a bringáinkat két arra tévedt kölyök, gyorsan továbbálltunk. Még otthon olvastam a neten, hogy Albániában (és már szinte ott vagyunk), a gyerekek minden gátlás nélkül lopnak a nyugati turistától, úgy gondolják, gazdag, neki van bőven, nem fáj neki, ha megszabadul tőle, és egyszerűen elcsennek tőlünk ezt azt. És mi most itt erősen „nyugati turistának” látszunk, és nem esne jól ha megkönnyítenének egy lámpától vagy egy kilométerórától, vagy bármitől.

Kifelé menet Tuziból még sikerül eltévesztenünk egy elágazást, kemény 50 méter után aztán kapcsoltam, visszatekertünk, és megkérdeztem egy helyit, merre is van Albánia. Majdnem letekertünk a Skodrai-tó partjára, balra kell továbbmennünk, most hogy figyelmesebben körülnézek, még egy tábla is jelzi. Sajátos kis balkános hangulata volt ennek a városkának, jó volt itt szusszanni egyet. Még pár óránk van sötétedésig, a határ még meglesz, aztán majd az albán oldalon valahol tábort verünk a Skodra előtt a tó partján.